Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)
1913-10-08 / 77. szám
Huszonhetedül. évfolyam 77. szám. Vác. 1913. oKtóber 8. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora öO fillér. Ttlefon-szám 17. Október hatodika Vácon. Vác, október 7. Méltó módon ünnepelte meg Vác város közönsége ezidén is október hatodikát. Pedig már azt hittük, hogy Lukács István kezdeményezése: az összes társadalmi egyesületek által közösen rendezett emlékünnep eimarad. De az utolsó órákban a Váci Kaszinó vette kezébe az ünneprendezés ügyét s a hazafiui fáradozást méltó siker övezte. A Kaszinóé az érdem főrésze. Reméljük, hogy ezzel állandóvá tették örökidőre ezt a szép ünnepet. Az ünnep reggel nyolc órakor vette kezdetét a fehérek templomában, ahol Pod- horányi József apátkanonok az aradi vértanuk lelkiüdvéért gyászmisét mondott. A gyászmisen a várost Zádor János dr. polgármesterrel az élén nagyszámú városi tisztviselő, a siketnémaintézetet Szotfrid József h. igazgató, számos tanár s a felsőbb osztályos növendékek képviselték. Az említetteken kívül még igen sokan vettek részt a gyászmisén. Gyászmise keretében hódolt a k. r. főgimnázium is a vértanuk emlékezetének. A Kúriában rendezett ünnepély hat óra után néhány perccel vette kezdetét, tömött széksorok előtt. Az álló közönség jórésze a folyosóra szorult ki. Az ünnepély fénypontja Kállay Ubul ny. főispán, ország- gyűlési képviselő ünnepi beszéde volt. Gondolatokban, költői lendületben, stílusban egyaránt oly gazdag volt a beszéd, hogy a közönség méltán ünnepelte, tapsolta percekig. Előadása is oly közvetlen, a szép tartalomhoz illő volt, hogy a közönséget meg- és magával ragadta. Oly csend oly feszült figyelem kisérte elejétől végéig a beszédet, hogy észre lehetett venni: az előadó és hallgató közötti kapcsolatot, az érzelmi közösséget. Azért volt a siker nagy, az emlék jóidőre felejthetetlen. Szolgálatot vélünk teljesíteni, miuőn Kállay remek beszédét teljes egészében az utókor részére is itt megőrizzük: Tisztelt ünneplő Közönség! Az élő jelenkort körülveszi a rokonszenv, a gyűlölet, az elfogultság, a pártoskodás köde; gyenge mécsvilágként pislog benne a változó elv, a múló vélemény. „Ám a halál zord szele szétíujja a ködöt, eloltja az apró lámpát és főikéi a történelem napja.“ Éltető sugarai még élesebben körvonalazzák a valóban nagyot, dicsőt és mint forró dél rezgő bábja, úgy fénylik, tündöklik előttünk a történelmi igazság csábos bűvköre, anélkül, hogy e bűvkört megközelithetnők, gigászi magasságát felérhetnék — mi, egy törpe kor törpe szülöttei. Egy nemzet gyászünnepén, a magyarság búbánatos halotti napján, mikor nádfedelű kunyhós falvakban, remekbe épült palotás városok terein, szerte mindenütt Árpád földjén, százan meg százan vetik fel a kérdést egész nemzet nevében a hazafias emlékezés melegével, a honfibánat komolyságával eltelt közönség előtt, a kérdést, kik lehettek azok, kik hatvan hosszú év után is csak oly közel állanak az utókor szivéhez, mint akkor, mikor a haza sorsát intézték, annak boldogságáért, szabadságáért az akadályt nem ismerő férfierő tudatával, daliásán, rendjelektől csillogóan szálltak a harcba és tépeíten, rongyosan bár, de lelkesedéssel, a sir szélén sem csüggedő rendületlen hazafias hittel a nemzetért meghalni is tudtak, meghalni is akartak: kik lehettek azok, kiket a népek hódolata, mely rendesen csak az élő hatalom előtt szokott meghajolni, rajongással vesz körül még ma is, haló poraikban is — mikor ma százan, meg százan adják meg a feleletet, hogy ez a kegyelet, hála, szeretet csak egy ország vértanúinak szólhat: nem tehetek róla, nekem ma a történelem napja csak bizonyos komor szögben világit; felvonul lelki szemeim előtt a múlt minden keserű bánata, ragyogó dicsősége. Dicsősége, bánata, mely mind, mind vért, rettentő sok vért, mind színtiszta magyar vért kívánt! Nem tehetek róla — mintha a magyar történelem napja csak egy nagy temetőre árasztaná világitó sugarait! Ha Dévénytől a hófedte székely bércekig, a Tátra jeges ormaitól le Orsováig, sőt lejebb, le a balkán földre, a régi sói, klucsói, bosznai bánsákokig megjelölni akarnák, hol áldozta magyar életét a magyar hazáért, a kereszt országa volna e nép földje és mintha csak ennek előérzeíében iktatták volna őseink a keresztet államcimerébe a vérrel szerzett hazának; mintha e címerben nem vörös mezőn fehér folyó, de fehér mezőn vérfolyó folyna. Vér, vér és mindenütt vér! A vérnek hekaíombáit áldoztuk Muhinál, Mohácsnál, tatárral, törökkel, némettel szemben — de a véres tragédia oly zordon magaslatára történelmünk sehol sem emelkedett, mint éppen október hatodikán! .. . a magyar Golgotán! És ha akadna egy magyar Shakespeare, ki a magyarság e véres drámáit megírni tudná, e drámákat, melyeket magyar vér rótt fel a magyar mezőkre: e drámacoro- zatnak záróköve, legfensegesebb tragédiája október hatodika volna, mikor a lánglelkű vértanúk életével porba omlott egy állam ezeréves szabadsága, ezer éves alkotmánya. Záróköve, legfenségesebb tragédiája — csak végjelenete nem. Nem! végjelenete nem lehetne, hiszen már a drámai igazságszolgáltatás elvének nevében is, de a történelmi logika igazságának rendjén is — ha egyáltelán van ilyen logika — az aradi Golgota keresztjei feltámadást is jelentenek ! Feltámadást a nemzetnek, feltámadást a földi testükben már porladozó hősöknek, kik ime élnek, élnek egy feltámadt, hálás, vértanúiról mindig emlékező nemzet szivének oltárán, a szeretet, a kegyelet fáklyáinak tüze mellett! Az volna a íragikai bukás, végső romlás akkor fenyegetné hazánkat,-ha ez az oltár is romba dőlne, ha a szeretet, a kegyelet fáklyáinak tüze már nem melegítené a magyart, ha lángja már nem világitana vissza a múltba, a dicső, a szomorú napokra, ha október hatodika is a vásári tülekedő munka hétköznapjává elacso- nyodna s nem lenne már egy nemzet évről-évre visszatérő gyászünnepe. Alikor a bukást parancsolná a drámai igazságszolgáltatás is, a történelmi logika igazsága is, bosszúért, megtorlásért kiáltana a sok-sok hiába ontott magyar vér. Ha volnának, kik azt mondják, hogy a magyar nép a mai világhelyzetben, mely munkát, megfeszített munkát kíván épen a hazáért, csak a jelennek és a jövőnek éljen és csak akkor áldoz méltán nagyjaink emlékének, ha a múltba való tespedő visszatekintés helyett, verejtékes munkában töltve egész életét, a feledékenység sötét fátyolával fedi el e komor napokat: — ezek álpróféták volnának, kiket nem illetnek meg történetünk nagy tanulságai. Lehet-e megtiltani a madárnak, hogy vissza-visszaszálljon fészkébe, hol szülei felnevelték, lehet-e megakadályozni a magyar szivet, hogy ne legyen ünnepi perce, mikor szent áhítattal dobog a hazáért múltúnk szent templomában?! Hiszen a múlton épül fel a jelen, a jelenen a jövő és a munka fogalma maga követeli meg törvényszerűen az ünnepet, a munka eredményének mérlegelése a múltba való visszatekintést! Rongy magyar az, ki nem tud ma ünnepelni: Hiszen ha a haza érdekének szentelt munkánkat mi magunk is értékelve akarjuk látni, nem kötelességünk-e a megemlékezés azokról, kiknek mindenük e haza volt, kik mindenüket, vagyonukat, családjukat, életüket odadobták a hazáért, kiknek utolsó leheletük is csak e földhöz, e hazához szállott. Hiszen szinte megdermed a mai törpe kor gyermekének szive, történelmünk gyászlapjait olvasva, mint viselkedtek e félistenek még ott a sir szélén is, a gyilkos fegyver csöve előtt, a rémes bitó alatt, mikor már csak másodpercek választották el őket a túlvilágtól! „Allez Jäger! — Éljen a haza!“ végszava a hű, a nagy, a hajolni nem tudó Batthyány Lajosnak. „Éljen a haza!“ dörgi Damjanich is. Szegény, szegény hazám, zokog fei Kis Ernő. „Isten! ne hagyd el szerencsétlen hazámat!“ imádkozik Kazinczy Lajos. Az ősz Perényi Zsigmond még ott, a zord halál előtt is rendíthetetlen hittel nemzete jövőjében rebeg: Hazánk
