Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz
reset, erkölcsi, numanus érdeklődést vár a számukra és a faji szeretet lo- bogásának lángra gyulását méltán hiszi is. Nincs egész Európában egyetlen leigázott nép, nincs egyetlen néptörzs, Petőfi emlékezete. Irta Steuer Sámuel. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Bereuiend, julius 30. Hatvan éve immáron, hogy a segesvári csatasik felett lehullott a magyar nemzet egéről a legfényesebb csillagok egyike. Mily csodás csillag volt! Nem meteor, melynek csak esés közben van fénye, de mihelyt lehullott, fénye is kialszik. Mily más volt ez a csillag, mely lehullta után is ragyogó fényt vet környezetére időtlen időkig, mig hazáját szerető nép fog lakni a Kárpátoktól le az Adriáig. Petőfi Sándor, eme csodás csillag, egyike volt azon férfiaknak, kiket isten néha kiküld : «Menj oda; küzdj a szabadságért, harcolj az elnyomott jogért!» Küzdött; fegyvere szava volt, mely buzdított és ostorozott, dicsőített és lesújtott. Huszonhat éves volt a magyar Tyrtaeus, midőn hazájáért hevülő szive megszűnt dobogni; rövid, de dicsteljes élet, mint maga megjósolá: «... de méreg a dal édes méze s mit a költő a lantnak ad, szivének mindenik virága éltéből egy egy drága nap. Anyám! az álmok nem hazudnak s takarjon bár a szemfödél, dicső neve költő fiadnak, anyám, soká örökkön él!» Ki volt Petőfi? Elég meggondolnunk, hogy az «osztrolenkai hős», Bem apó, eme néhány szóval igyekezett a nála megjelent vy w ü --------J ~Q ‘ ö * H orvát löldön a nemzetiségi viszonyokra a horvát ököl kérlelhetetlenül lecsap, türelmet nem ismer. Aki a szerteszórt magyarságot a falvakban meglátogatja, az politikai izgató; aki valamelyik házban elbeszélget a maköltőt azon tervéről lebeszélni, hogy ne csak költeményeivel, melyeknek pedig mindenik sora egy hadosztállyal ért fel, hanem karjával is szolgája hazáját: «Térjen vissza fiam, Magyarországnak csak egy Petőfije van és erre valóban szüksége is van e hazának.» De a költő nem tágított s ott maradt a «székelyek apjánál». A lengyel Bem és a magyar Petőfi között apa és fiú közötti viszony fejlődött, melyet csupán azon kozák dárda hasi tolt ketté, mely a Petőfi szivét átdöfé. Ha valakit, úgy Petőfit nevezhetjük boldognak, mert látta nemzetét felébredni hosszas lethargiájából, látta nemzetét küzdeni szabadságáért, mint csak egy oly nemzet küzdhet, mely ezer évig tartó küzdelemmel biztosította ittlétét. Látta ama lel- kesültséget, mely megszállotta e haza min den gyermekét és mely mindenikéből egy félistent nevelt. Látta az önvédelmi harc dicsőségét, de a Mindenható, ki őt a szabadságharc dalnokának rendelé, nem engedé megélnie a szabadságharc leverését. Hisz nem birta volna elviselni a lánglelkü itju ama kétségbeejtő tudatot, hogy az erőszak diadalmaskodhatik az igaz ügy felett. Nem látta azt a kétségbeesést, mely a világosi fegyverletétel hírére, nem azt az elkeseredést, mely a világosi katasztrófát követő kegyellenségekre — és nem azt az eltom pulást, mely az abszolutizmus éveiben megszállotta e nemzetet. A Mindenható dicső választottjának a legszebb halált add osztályuk luguui ano tantestülete a szlavóniai magyarság nemzeti megmentésére összeállt hazafiak organikus egysége. A Julián tanító gyűlölt lény a horvátoknál. Belőnek akárhányszor az ablakán s rendesen ismeretlen marad a lövöldöző. Csak a minap egy horvát részül: karddal kezében, a haza szent nevével ajkán végzé he földi éleiét. Lejátszódott a nagy tragédia. A haldokló oroszlánt eljött a szamár megrugdosni. Nagyjaink nagy része hóhér keze alatt veszett el, a másik része menekült, hogy ha isten ismét leveszi sújtó kezét eme szerencsétlen nemzetről, itt legyenek, kik felemeljék ismét az előbbi magaslatra. Legtöbben már ezek közül is eltáv ztak, csupán néhányan élnek még ama csodás kor mesés alakjai közül. Es a hitvány utódok nem bírván felemelkedni ama magaslatra, melyen herosaink állanak, igyekeznek vajmi gyakran lerántani magukhoz a sárba. Sajnosán emlékezhetünk még, midőn néhány évvel ezelőtt mint igyekeztek a hiénák a nemzet legszentebb sirját feltúrni, Kossuth Lajos emlékét megszentségteleniteni. A politikai harc hevében oh hányszor igyekeztek egy másik tündöklő nevet, a Jókai nevét beszennyezni, de a reádobolt sár mindig visszahullt azok fejére. Csupán egyet kiméltek meg ezen hit- ványak, Petőfit. Nem mintha neki nem lett volna hibája, hisz ember volt ő is, de mivel ezen hiba legszebb erénye is. Értem: a nemes felhevültségben való téktelenségét. Ifjú volt, aki szerint minden lehet, csak akarni kell. Szerette hazáját s ki ezt oly mértékben kifejezni nem tudá, mint ő tévé, az — hazaáruló volt. Mindenkit testvérének ismert és ki ezt utánozni nem tudá, az — ur volt, kit megvetett. Hazáját függetlennek, nemzeV T
