Hidrológiai tájékoztató, 1972

Hajdu György: A 100 éves Budapest és az ivóvíz

34 feltáró fúrást létesítettek a Duna budai részén, a pesti oldalon pedig 63-t. A fúrások kijelölték a vízművek létesítésére legjobban alkalmas helyet. Így folytatódott a Kossuth téri telep kiépítése, egy 595 m hosszú, napi 20 000 m

3 termelőképességű galériával. A budai oldalon az újlaki parton indult meg az építkezés. Az újlaki vízmű 1880-ra már 21 000 m

3 vizet termelt, egy 200 m hosszú gyűjtőcsőből. A budai változatos domborzat miatt Wein János vízellátási övezeteket alakított ki. Mindegyik övezetben gépház és medence gondoskodott a megfelelő nyomásról és tartalékról. 1881.-re kiépültek az övezetek és az akkor beépült budai terület teljes kiterjedésében egészséges ivóvizet tudtak a lakosság részére biztosítani. A budapesti vízellátás egységesítésére az első nagy lépés 1884-ben történt, amikor az újonnan épült Margithídra 500 mmes csöveket szereltek és az újlaki — időközben kibővített vízműből — napi 10.000 m

:

! vizet vezettek át a pesti oldal ellátásának javítására. A város lakossága növekedésének üteme azonban továbbra is megelőzte a fejlesztés lehetőségeit, így ismét szükség-megoldásokhoz nyúltak. A Margit-szigettel szembeni partokon szükség-ku takat építettek, majd azokat kibővítették mesterséges szűrőmedencékkel. Megpróbálkoztak talajvízdúsítással is. A hevenyében elkészült művek az ivóvíz minőségét tönkre tették. A néhány évig szünetelő kolerajárványok ismét kitörtek, különösen súlyos volt az 1892. évi. A Vízmű vezetői, elsősorban Wein János, már több éve sürgették a Káposztásmegyeri Duna parton egy olyan nagyméretű vízmű létesítését, mely mind mennyiségileg, mind minőségileg hosszú időre megoldaná a budapesti vízellátás gondjait. Ekkor ismét fellángolt a vita a vízbeszerzés körül. A Közimunkák Tanácsa ellenezte a Vízmű javaslatát és ahelyett az Óbudai szigeten mesterséges tisztítóüzemmel javasolta a víztermelés kifejlesztését, Lindleyvel és fiával csináltatták a terveket. A vitát külföldi szakértők bevonásával döntötték el. A szakértők előnyben részesítették a természetes talajvíz feltárását. Nem értettek azonban teljesen egyet Wein János javaslatával, aki a Duna parti talajvizet galériával akarta kinyerni. A szakértők ehelyett aknakutak létesítését javasolták. 1893-ban megindult a nagy építkezés. A Káposztásmegyeri Duna parton és a parttal szembeni Palotaszigeten. valamint a Szentendrei-sziget déli részén 1904-ig elkészült közel 80 kút, 3 gépház. 3 Duna alatti bujtatóalagút, több km nagyátmérőjű gravitációs ikercsatorna és a Főteleptől Pest központijáig vezető 2 db 1200 mm-s öntöttvas főnyomóvezeték. Ezt már a Vízművek új igazgatója, a fiatal, energikus Kajlinger Mihály fejezte be — aki 1896-ban vette át a stafétabotot a 66 éves Wein János tói. Az új telep napi teljesítőképessége 180.000 m

3 kitűnő minőségű ivóvíz. Megépült 1903-ban Kőbányán Európa első vasbeton víztornya, és 1904-ben az 17.500 m

:

,-es Gellérthegyi ellenyomó medence. Ezzel a budapesti vízellátás egycsapásra Európa élére emelkedett. Meg lehetett szüntetni a szükség-megoldást jelentő kisegítő vízműveket is. Lehetőség nyílt arra, hogy a pesti és budai oldalon újonnan benépesülő területeken új ellátási zónák alakuljanak ki. a vizet továbbító gépházakkal és tárolómedencékkel. 1912-től a Vízmű fejlesztése megállt, hiába voltak készen a tervek a további fejlesztésre. A fegyverkezés miatt megvonták az anyagi támogatást a vízellátástól. Az első világháború alatt, de különösen az utána bekövetkezett határmódosítások következtében a Főváros lakossága ismét ugrásszerűen felnövekedett. A vesztett háború, az utána következő rövid éltű forradalom, majd a konszolidálódott ellenforradalom nem adott lehetőséget a vízellátás további fejlesztésére. A fővárosi vízfogyasztás 1917-ben már 290 000 m

3-es csúcsot ért el, ennek ellenére jelentkezett a vízhiány és egyre súlyosabbá vált. A berendezések leromlása miatt a termelés is visszaesett. Míg 1917-ben 88 millió m

3 volt a termelés, addig 1918-ban 73 millióra esett vissza — a következő években ez a csökkenés tovább folytatódott. A nehéz helyzetben ismét Kajlinger Mihályt állították a Vízmű élére — akit 1909-ben szókimondó természete miatt leváltottak és műszaki tanácsadói munkakörbe helyeztek. A vezérigazgatóvá kinevezett Kajlinger javaslatai azonban nem valósulhattak meg. Csupán a vízmérők használatát tették általánosan kötelezővé 1921-től. Ez az intézkedés csökkentette a vízfelhasználást és ezzel a vízhiányt is — de alapvető változást nem hozhatott. Kajlinger heves követelései ismét csak leváltását eredményezték. 1923. február 10-én olyan tragikus esemény következett be, mely egyszeribe központi kérdéssé tette a vízellátás megoldását. A teljes budapesti vízellátás 75%-át szállító Káposztásmegyeri ikercsatornát a jeges árvíz 2 helyen eltörte. A törés miatt 100 000 m

3 ivóvíz esett ki, s a város a Kossuth téri és Budaújlaki víztermelő telepek összesen kb. 30 000 m

3 ivóvíztermelésére lett utalva. A vízszolgáltatást a városban napi 5 órára kellett csökkenteni. A nehéz helyzetben harmadszor is Kajlinger Mihályt nevezték ki vezérigazgatónak. Szakértelmének és önfeláldozó, energikus fellépésének volt köszönhető, hogy 2 hét után hevenyészett, megkerülő vezetékkel — melyhez véletlenül rendelkezésre állt a háború alatt beszerzett, de fel nem használt 800 mm átmérőjű öntöttvas anyag — sikerült a Káposztásmegyeri kutak vízéből 75 000 m

3-t ismét a városba juttatni. További 4 hét után 152 000 m

3-re emelkedett ismét a vízszállítás. 10 hónap után sikerült csak a sérülést teljesen helyreállítani. De az után is egészen 1925-ig érvényben maradt a vízszolgáltatás éjszakai szüneteltetése. A Főváros Közgyűléss bizottsággal vizsgáltatta ki a vízmű állapotát. A Bizottság teljes mértékben igazolta Kajlinger Mihály javaslatainak jogosságát. A határozatok a teljes rekonstrukciót és a termelés kibővítését tűzték ki. A munkálatokra közel 10 millió dolláros kölcsönt vettek fel. A munkálatokat 1927-ben kezdték és a felújítási részt 1930-ban befejezték. A korábbi gőzüzem helyett villamosüzemre tértek át, a dugattyús szivatytyúk helyett turbina-szivattyúkat szereltek fel. 1930ban hasonló nagy összeggel indult meg a fejlesztés. Megépült a szentendrei Duna-ág mellett Szigetmonostor határában több csőkútsor. Békásmegyeren új szivattyúház. A termelőtelepeket gépházakkal, gravitációs csatornával és új, Duna alatti bújtatóval — a gépházat a várossal pedig 800 mm-es főnyomóvezetékkel kötötték össze. A főnyomóvezeték az újlaki gépházat érintve a Krisztinavárosi telepig épült ki, 29 000 m

3-rel emelték a tározók térfogatát. 1941-re 365 000 m '-re sikerült a napi termelést növelni. Tervek készültek további 200 000 m' kitermelésnek lehetőségére — ezeket a terveket azonban a II. világháború kitörése áthúzta. Nemcsak a fejlesztés, de a felújítás is megállt, sőt a fasiszták által kierőszakolt budapesti utcai harcok súlyos károkat okoztak a vízellátás eszközeiben. 1000 csőtörést — köztük 35 db 500 mm átmérő feletti. — a hídvezetékek elpusztulását. Megsérültek a gépházak, medencék is, ennek ellenére a vízszolgáltatás a pesti oldalon csak néhány óráig, a budai oldalon pedig csak néhány napig szünetelt. 22 dolgozónk adta életét a harcok alatt a főváros vízellátása fenntartásának biztosításáért. A helyreállítási munkák 1947. nyaráig befejeződtek és a Vízművek ismét elérte a háború előtti termelését. Az újjáépítés befejezésével megkezdődött a Vízmű további fejlesztése. Tovább épültek a Szentendrei-szigeten a kutak és a városban a csőhálózat. 1972.