Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Fried István:Előszó (egy elképzelt Jókai-monográfiához)
47 anti-karriertörténetté váljon? Amelynek éltető ereje nem függetleníthető szövegköziségétől; amely egy romantikus „alap”-történetet „másképpen” visz színre. Ugyanakkor lemond mindenről, ami az ehhez közelíthető századvégi elbeszélésekből visszaköszönhetne. Még Atalantaként sem a végzet asszonya, pórul járt férfiak inkább komikus, mint tragikus-tragizáló helyzetbe kerülnek; szó sincs eget-földet rázó szenvedélyekről, Gauthier Margit jó darabig (a szerelemig) inkább számító, sőt anyagias, talán később is az, miközben vágyai kielégítéséről gondoskodik. A magam részéről semmiképpen nem emlegetném Anatole France Thaisa közelében, jóllehet a térítés hatására megtérő athéni kurtizán története tartalmazhat olyan gondolatokat, amelyek a Jókai-elbeszéléstől sem lennének teljesen idegenek. Csakhogy Gauthier Margit mellől hiányzik a térítő, saját maga tér meg. Az elbeszélő már emlegetett rövid közbevetései inkább kijózanítanak, mint fokoznak, együttérzésről szó sincs, értelmezésről több. Egyszóval: amennyire túllép a Dumas kialakította sémán, amilyen mértékben eltávolít az önfeladás/ önfeláldozás teremtette boldogság lehetőségétől, amennyire fegyelmezetten vezet végig az elbeszélő a történeten, oly mértékben gondolható el, töprengtet: romantika-e ez még? Vagy ott áll Jókai Mór a modernség kapujában? Ahol pillantást vethet a modernség ígéretének földjére. Nyilván nem egyetlen elbeszélés nyomán adható erre válasz, ha egyáltalában szükséges az így feltett kérdés(ek)re válaszolni. Még egyszer: a „folytatódó romantika” tézisét elfogadom, és messze nem tartom elképzelhetetlennek, képtelennek még kevésbé, ha fölöslegesnek gondolom is, hogy a romantika és a modernség közé szigorú választóvonalat húzzunk. Zola naturalizmusa éppen úgy nem mentes a romantikától, mint ahogy még Dosztojevszkij esetében is megfontolandónak tartom: nemcsak Victor Hugót becsülte sokra, Puskinemlékbeszédében éppen a Cigányok jelentőségére utalt, arra az elbeszélő költeményre, amelyet Jókai is lefordított. A romantika évszázados történetében ugyan nem a Lovejoy értelmében gondolt „romantikák”-ról, hanem a koronként és a nemzeti irodalmakként változó romantikáról talán érdemesebb elmélkedni. A magyar romantika Vörösmartyval „tört át”, de még Krúdy Gyula sem mondott le róla, a „ködlovagok” sem, Ady Endrénél is fölbukkannak nyomai, a XX. század magyar történelmi regényeinek jó részében is felfedezhetők a romantikus kezdemények. Jókai a maga csendes, kevéssé látványos módján sok mindent adaptált, írt át a „világirodalom”-ból, többek között a maga regényeiből is jócskán merített, hogy megkíséreljen hűnek maradni a haladékony időhöz, mely idézetben ott a romantika üzenete. A fenti fejtegetésektől nem egészen függetlenül teendő szóvá, hogy a Jókaiéletmű (de most ragaszkodnék a korábbiakban vázlatosan bemutatott darabjához) miféle értelmezési ajánlatokat tesz kutatóinak; másképpen fogalmazva: az életmű, kiváltképpen a kiszemelt elbeszélés sugall-e valami olyat a magyarázatra
