Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Fried István: Tandori Dezső „Költészet”-regénye („A költészet-regény, költészet-élés vajon egyáltalán?”)
128 Kiegészítésül a rövid, de annál lelkesebb felfedezés örömét sugárzó Berda-fejezet (rádöbben: „mennyire él Berdában a latin bukolikus hagyomány”, szabadversei mily mértékben térnek el a Füst Milánéitól, verébsiratóját a magáénak érzi, „szinte biblikus”). Zárásul háláját mondja ki, minekutána a maga verebeivel együttéléséről, tabáni temetőjükről emlékezik meg: „Berda, ez két szép nap volt, folytatjuk. Nem Öregedő!” Személyének beleírásával cseng ki a fejezet: „Köszönöm Totyit újra! Én nem haltam meg, hogy él.” Az értelmezés hitelességéé rt személyesen áll helyt. Hiszen ez nemcsak általában a költészet regénye, az ezúttal választott poéták verseinek értelmezéssel közvetített története is, melyet egy látszólag kívülálló pozíciója felől közelít (e látszólagosság a közvetítés összetettségét hozza játékba), hogy belsővé tehesse (benső világtérnek láttassa a Tandori-életmű rilkei vonatkozásait szem előtt tartva). Így a költészetregényi aspektust sajátjaként—személyesként érvényesíthesse. A hely, ahol, ahogyan Tandori ír (a „valóságos” és a „virtuális”), a körülmények (visszatekintő tudósítások a jelenről, arról, ami egykorú), amelyek között halad az olvasás, a versre összpontosítás, egy szellemi viszonyrendszer épülése, jelzéseket ad le, mint folyik a munka: mind-mind a költészetregény formálódását segíti. Az igyekezetet, hogy e regény formát kapjon. Másfélét, mint az eddigi esszé- és tanulmánykötetek. Ezzel összefüggésben, nyugati útjainak hétköznapi történéseiről beszámolván, közölte elhatározását a „kalandos Angliák” befejeződéséről, Csehov orvosához fordul. Ígéri a versértelmezések (ezúttal Szép Ernőéinek) folytatását, a külső világgal ellentétben egy bensőről hírhozást, a napi teendőket is úgy igazítván, hogy az irodalomba fussanak be. Vagy az irodalom vonzásában torlódnának egymásra a napi teendők? Ezek elbeszélése sem történhet máshogyan, mint az ellentételezések kereszteződési pontjára mutatással. Persze, becsempészve némi öniróniát, amely elejét veszi a kerülendő fennköltsé gnek. Következzék hát egy hosszabb, megvilágító erejű idézet: „Addig is lejárom a postát, két portai leadást, ellenben már előre borzadok bármi olyantól, hogy én egy pogácsát vegyek valahol, sorra veszem a nem oly cincogó zenéjű kocsmákat (Jékely), melyekbe dehogy megyek be én, és a budai hegyek íveit sem tudom azzal a régi szemmel nézni. A szívem, szívem is, a régi e hangja? Idézem szabadon a New York-verset. Ez is a költészet regénye. Ez is szabadság, az örök rabságunkban, ez még feltétlenül szabadság, hogy szavunk van rá, mégis, amire tulajdonképpen nincs szó. És akkor erre az egészre együtt nincsen szó, és ez mégis valami, ugye. Legalább »dobog,dobog « a forró semmiben. Pilinszkyt idézem. (...) Előbb azonban ellátjuk az itthoni maradék madarunkat. Belenézek az újságba. Eszünk a költészetregényünkért egy szelet almát (a madarakéból, persze.) Ideírom: ma 1999. január 19-e van.” Mielőtt az elbeszélő pontot tenne a Költészetregény végére, lezárva a Karinthy-fejezetet, nem összegez, nem vonja le a maga elemzéseiből sem a maga, sem más számára azt, ami „tanulság”-nak volna esetleg nevezhető, két rajzot iktat be (egy idő után Tandori-kötet nem maradhat rajz nélkül, hiszen a rajz valamit nagyon tömören, „szemléletesen” tud közölni!). „Így ültetek én” felirattal látja el. Mégis, mintha kitekintene a költészetregényből önmaga és a költészet felé. Megkísérli a lezárást, ám csak idézethez-utaláshoz tud folyamodni, Gertrude Stein rose-meghatározását szerkeszti be önnön költészete világába. Emígy: „Hull arcom (és tarkóm) verejtéke A kimerültség(ből) a kimerülésbe A többi isa pur isa pur * isa pur IS A PUR. (Az egyetlen teljes költészetregény)
