Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Fried István: Tandori Dezső „Költészet”-regénye („A költészet-regény, költészet-élés vajon egyáltalán?”)
129 * S a költészet maga? Híre: Pora: (Az első megjegyzés: önidézetről számolhatunk be, előbb Stein–Kosztolányi vonatkozásban említődik: a rose is a rose, majd egy Kosztolányiról szóló fejtegetésben előbb egy citátum: „Nem nagyszerű hullám, mint egykoron, csak por és por és por, az én porom.” Innen lép át a beszélő Steinéhez, hivatkozik egy pincér szóviccére: a rozé... a rozé... a rozé, „beugrik a halotti emlék: Isa pur, isa pur, isa pur, isa pur, isa pur”, hogy Eliottal fejeződjék be a bekezdés.) Az önidézetre ráismerés sem könnyíti meg az értelmező dolgát, az ötlet túlmutat önmagán, egyre újabb elemekkel dúsul, gondolatfutammá lesz, egy szövegközi együttes ben kér és kap helyet. Aligha vitatható, hogy a nyelvemlék-idézésbe Kosztolányi Halotti beszédé nek emléke is belejátszik, és talán nem túlontúl merész a hasonló című Máraivers bevonása értelmezésemben. Az önidézet széttagolódik, majd elemeire osztódik, válaszként funkciónál, olyképpen, hogy a nyelvben lévő esély (amely fejlődéstörténet, a magánhangzók zártabbá vagy nyíltabbá alakulásának históriája – pur–por–pur) feltárul, ezáltal lehet még a nyelvtörténettől is támaszt remélve történetileg igazolható a költészet regény. A „nyelvemlék” a nyelv, a költészet emlékezete. Amely tovább gondolható, egyszerűsíthető (és egyúttal bonyolítható), de nem zárható le. A két kettőspont nyitottsága sem befejezettséget/befejezhetőséget sugall. Valaminek még (ezután) következnie kell, tematikailag idegondolható a kötet 186. lapjáról egy Szabó Lőrinc-versrészlet: „Por és por közt porladok és bent/ istenekkel vagyok tele”, költészetregényileg Pilinszky-idézetek reprezentálják a költőiség szüntelen alakító műveleteit. Az akár függelékként fölfogható 238–239. lapokra szánt szöveg wittgensteini „ihletettsége” egy nyelvjátékba belépésre ösztönöz , melyet rajz szemléltet, az egymást keresztező vonalakkal felosztott téglalap teste egy álló, vékony téglalapon nyugszik, együtt T -t for mál, melyet száron áthúzott đ követ, összeolvasva Td-t kiadva, alatta kézírással: „valóm határa”, Wittgensteinre utalva, „lényünk (énünk stb.) nem önálló entitás, valóság – hanem mindig csak a számunkra létezhető valóság határa.” Részben szűkítés, részben bővítés, a maga nyelvhatárát érintkezteti (az utalás, idézés segítségével) a bölcseletével (a bölcselőével), így legalább kettős forrásvidékre kalauzol. A felmerülő kérdésekhez adalékokkal a Karinthy-fejezet szolgálhat, az olvasmányok közül a Tandori-életműből máshonnan is ismert Graham Green-regénynek, A csendes amerikai nak a mottója. Innen egyetlen lépés, a század vereségének beismerését követőleg, a felmentés esélyének sej(tet)ése : „Felmentést csak az adhat, ha másokról, ott is elsősorban mások költészetéről próbálkozunk.”24 (Ez volna a Költészetregény „próbálkozása?”) Ez, a mások költészete a próbálkozással együtt hatott (volna) vissza a (saját) életre („Miféle élet alakult József Attila rajongás-premisszámból?”). Túllépve a hatás–befogadás egyszerűsítő elképzelésén, vajon ez az állandó mások-költészetéhez-közellét, a mások költői-világával (szó szerint) beható ismerkedés szembesít-e a saját élettel, segít-e „megmérni” annak autentikus voltát? Határolt történetek sora, szétszálazva, majd a szálakat más szálakkal összefűzve, közelít az elbeszélő más költészeteken át szemlélt önmagához? Miközben Artaud és Kafka nagybátyja „esete”, jelenése járul hozzá akár régebbi „evidenciatörténet”-hez, „(Biztos érzek, csak nem érzem)” korlátozott érvényességű időszerűsítéséhez: „vonatkozhat az emberekre, vágyakra, ügyekre, ám madarakra és a Koala Kártyabajnokságra, valamint a kedves versekre nem vonatkozik.” 24 Vö. lendületes seregszámlájával, Tandori light... , 136.
