Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 2. szám - ***: A csapatépítő (Staar Gyulával Németh Géza beszélget)
80 Kálmán dékánhelyettes volt, sokat beszélgettünk, megkedvelt. Elmondta, hogy a Természettudományi Kar dékáni hivatalában új szerkezetet szeretne kialakítani, egyetemet végzett tanulmányi főelőadókat keres, nemcsak adminisztratív munkára, hanem arra is, hogy sokkal szorosabb kapcsolatot építsünk ki a tanszékekkel, ahová esetleg be is lehetne tanítani. Elvállaltam, és ott dolgoztam négy évig. – Nem hinném, hogy álommunka volt. Azért lehetett benne valami örömöt találni? – Igen, mert állandóan emberekkel álltam kapcsolatban. Egyrészt a hallgatókkal, akiknek segíteni tudtam kisebb-nagyobb problémáik megoldásában, másrészt a tanárokkal. A tanítás ugyan nem jött össze, de felvételi előkészítőket rendszeresen tartottam. – Térjünk még vissza a családhoz. Közben megszületett Kati lányotok. Hogyan élt egy kisgyermekes, fiatal értelmiségi házaspár Budapesten a hetvenes évek elején? – Miután összeházasodtunk, egy darabig még a gumimatracon, külön laktam, aztán egy évig a nejemmel a szüleinél. Nem volt benne sok köszönet. Elmenekültünk egy kis albérleti szobába. Közben megtudtuk, hogy a Sasadi úton épül három kilenclakásos társasház, az egyikbe még be lehetne ugrani, 75 ezer forintért. Persze, nekünk nem volt ennyi pénzünk. Édesanyám nekünk adta azt a nagyjából 30 ezer forintot, amit apám életbiztosítására kapott, Eti az iskolájától kapott 20 ezret, szóval nagy keservesen összejött a beugró. A ház elkezdett épülgetni, aztán egyszer csak szóltak, hogy be kellene fizetni még 30 ezret. Kész, vége, visszamondjuk. Egyik este ballagtunk hazafelé a Bartók Béla úton Márki Lászlóval, aki később neves matematikus lett, és kérdezgetett, mi a helyzet. Elmondtam neki, ő csak hümmögött. Talán egy órával azután, hogy hazaértem, csöngettek. Ott állt az ajtóban Laci, mondta, hogy megbeszélte a feleségével, nekik van harmincezer forint megtakarított pénzük, kölcsönadják. Hát, ilyen is van! Így lett végül egy 48 négyzetméteres lakásunk, 1976 végén költöztünk, pár hónappal később Peti fiunk már oda született. – Közben döntő fordulat állt be az életedben. – Egy napon bejött a dékániba egy idősebb úr, akit hozzám irányítottak. Ő volt Dala László, a Természet Világa főszerkesztője. Elmondta, hogy egy matematika–fizika szakot végzett fiatalembert keres a laphoz szerkesztőnek. Elkezdtünk beszélgetni, egyre jobban csillogott a szeme, és amikor az osztályvezető kiment, odasúgta: és magának nem volna kedve? Akkoriban már éreztem, hogy ideje lenne váltani. Időközben írogattam is, az Egyetemi Lapokban rendszeresen jelentek meg cikkeim, persze a BEAC sakkcsapatának eredményeiről. Otthon is megbeszéltük a dolgot, jelentkeztem. A belépés nem volt automatikus. Elmentem a Gyulai Pál utca 14.-ben levő szerkesztőségbe, amit te is jól ismersz. Hárman fogadtak: Laci bácsi, valamint a két szerkesztő, Keömley Éva, Horti József, és kérdezgettek. Dala Lászlóról el kell mondanom, hogy 1957-ben ő indította újra eredeti nevén, Természettudományi Közlönyként a folyóiratot, a már említett alapító, Szily Kálmán szellemiségében. Újraindítani azért kellett, mert bár a Magyar Természettudományi Társulat a háború után kiadta ugyan
