Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 2. szám - ***: A csapatépítő (Staar Gyulával Németh Géza beszélget)
81 Természettudomány címmel, de később a Társulatot megszüntették, az újak pedig a korszellemnek megfelelően teljesen az ideológia szolgálatába állították, először Természet és Technika, majd Természet és Társadalom címmel jelent meg, persze, tele Micsurinnal, a címlapon Sztálin-szobor talapzatával, ahol a sorban utolsó helyen állt az értelmiségi, lombikkal a kezében, a szovjet tudomány dicsőítésével. Mondjuk, a matematikusaikat lehetett is volna dicsőíteni... Mindemellett a lap impresszumában ott szerepelt, hogy a Természettudományi Közlöny ilyen és ilyen évfolyama. Később, 1968-ban lett a neve Természet Világa. A „kihallgatás” végén kezembe nyomtak egy írást, vigyem haza, olvassam el, és mondjak róla véleményt. A cikk az antigravitációról szólt. A téma miatt eleve gyanúsnak tűnt, de amikor otthon elolvastam, kiderült, hogy nagyon jól megírt cikk. Az persze feltűnt, hogy nem jól hivatkozik Einstein általános és speciális relativitáselméletére. Egy szerkesztőnek nem kell, nem is lehet mindenhez értenie, azt ellenben tudnia kell, ki az, aki ilyenkor a segítségére lehet. Elvittem tehát a cikket a sógoromhoz, az elméleti fizikus Solt Gyurihoz. Elolvasta. Na, ülj le Öcsi, elmondom, hol van itt a csúsztatás. Ezek alapján leírtam, hogy a cikket ezért és ezért nem javaslom közlésre. Laci bácsi meg volt elégedve. 1974 februárjában felvettek gyakornoknak. Ha végiggondolok a pályafutásomon, felvetődhet, sok esetben csinálhattam volna valami hasznosabbat. Talán a dékániban eltöltött éveim is meddők voltak számomra, mások ügyeivel bajlódtam, magam a szakmámban nem gyarapodtam. Aztán előre nem is sejtetten, hirtelen bekerültem egy olyan helyre, olyan közegbe, ahol a korábbi, lelkiismeretesen elvégzett munka tapasztalatai óriási hasznomra váltak. Az, hogy tudtam, a fizikusok és matematikusok között kik az igazán értékes, ugyanakkor segítőkész emberek, akikhez lehet fordulni. A szerkesztői munkámhoz ezek alapján szinte készen állt egy kapcsolati hálóm. – Rögtön abba a szobába kerültél, amelyiknek a szomszédságába négy év múlva én is „beköltöztem”? – Igen, az egyik kis cellaszerű szobába, amik ott sorakoztak egymás mellett. Az elődöm egyébként Horányi Özséb volt, aki később a pécsi egyetem neves professzora lett. – Emlékszel még, mit csináltál az első napokban, hetekben? – Azt mondták, először csak olvasgassam a régi számokat. – Érdekes, nekem ugyanezt mondta a Laci bácsit követő főszerkesztő. Jó ötlet volt, mert kincsesbánya rejtőzött mögöttünk a polcokon. – Az egy csoda volt, én se javasolnék mást egy most belépő kezdő szerkesztőnek. Aztán elkezdtem ötletelni , és gyűjteni a jövőbeni szerzőket. Sikerült összetoboroznom egy jó kis csapatot, főleg a fiatalabbak köréből, fizikából például Patkós Andrást, Lukács Bélát, Tél Tamást, Radnai Gyulát, Bődy Zoltánt, a matematikusok közül Lovász Lászlót, akit még az egyetemről ismertem, később Laczkovich Mikóst, Pálfy Péter Pált, Komjáth Pétert és másokat. Patkós Andrást és Lovász Lászlót később a szerkesztőbizottságunkba is beválasztottuk.
