Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
És ekkor feltűnt újból Nagy Jóska, a siklósi fiú, aki szintén a Ménesi úton lakott akkor - a Lomonoszov után. Kért, hogy vigyem el, ő is meglátogatná a szüleit. Már miért ne? - gondoltam, s egy hétvégén, estefelé elindultunk- kevesebb lesz a forgalom. November második felében járhattunk, s ahogy esteledett, bizony egyre nagyobb lett a zimankó. S mi nem voltunk eléggé ehhez öltözve. Cidriztem vezetés közben, s azt gondoltam: mi lesz ebből, hisz még félúton sem járunk?! Jóska hasonlóképpen gondolkodott, s elhatároztuk, hogy (a Pécs felé tartó főúton) Dunakömlődnél megállunk. így is történt, s bementünk az út melletti halászcsárdába. Nemcsak melegedtünk, hanem rendeltünk is egy-egy halászlét. S ahogy elfogyasztottuk, és kicsit fölengedtünk, megállapítottuk közösen, hogy életünk addigi legjobb halászlévé volt. Szívesen időztünk volna még, de egyszer csak útnak kellett indulnunk újra. És ekkor hatalmas meglepetés ért, s áldottam a sorsot, hogy Jóskával együtt vágtunk neki. Ugyanis kiderült, hogy ő is tud vezetni, s melegebben is volt öltözve - üljek én hátúira, s ő majd fölfogja a szelet. Ha ez nem így történik, nem tudom, mi lett volna velem újabb nagy „vagabundiám" miatt. így is éjfél felé értünk Siklósra, Jóska átadta a gépet, és gyalog ment haza, én meg felzörgettem Ali bácsiékat. Kimondhatatlan, amennyire meglepődtek és megörültek, a motorutat mint hőstettet értékelték, s én végre „otthon" voltam, kis Jutkám melegített át. Boldogságban telt el két nap, amit ott tölthettem, kártyáztunk, beszélgettünk, Jutkával pingpongoztunk a gimnáziumban (az övékét már elbontották), s a bensőséges viszonyt jelzi például, hogy Beba néni kezembe nyomta az öreg kávédarálót, hogy daráljak kávét. Jutka igazán aranyos volt, öröm volt ránézni, hát még, amikor megcsókolgathattuk egymást, így is búcsúztunk, mikor letelt az időm, s Nagy Jóska jött a megbeszélt időben. Ekkor már eleve ő ült előre és én a háta mögé - sokkal masszívabb, strapabí- róbb volt, mint én. A benzinköltségeket természetesen megfeleztük, s minden fennakadás nélkül értünk vissza az Eötvös Kollégiumba. Nagy Franciskus is várt már (természetesen vezetőtanfolyamra járt), s örült, hogy sértetlenül kapta vissza - sőt: bejáratva - motorkerékpárját. Az egyetemre járásunkban is történt egy komoly „vagabundia": amellett, hogy rangsoroltuk a fontos előadásokat és szemináriumokat, Szalai Pali, megtudván, hogy mi a Róbert Károly körúton vadul ultizgattunk, megszervezte az „ulti-kört" az egyetemen is. Méghozzá rajta és rajtam kívül két magyar-tör- ténelmes fickó: Lehota Jani és a szolid képű Kovács Józsi voltak a törzstagok. Mindnyájan szenvedélyesen játszottunk, és folyamatosan kerestük az üres szemináriumi termeket - ott tartottuk „szeánszainkat". A játék vérre ment - azaz súlyos forintokra -, s jellemző momentum, és hangulatunkat is jelzi, hogy Lehota Jani, ha nyert, fölállt, fölrázta a „bütyit", és azt mondta nagy kópésággal:- Fiúk, meglesz a flekken! Mert néha, ha tudtuk, a menzakaját ki kellett egészíteni. Aztán nagy szám volt az is, hogy egy alkalommal, nagytermi előadás közben, a szolid képű Kovács Józsi bekopogott és bejött, s azt mondta a professzornak: - Elnézést, de Kiss Benedeket hívatják a tanulmányi osztályra! - Én 38
