Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

is gyanútlanul mentem ki, s az ajtó előtt nagy vigyorgás közben várt a „másik két ember", s diadalmasan újságolták, hogy van szabad szemináriumi terem.

Jutkával továbbra is sűrűn leveleztünk, s egyik levelében szóvá tette, hogy mit csinálok én késő esténként, mert leveleimet úgy datálom, hogy mindig éjfél után írok. Ez persze így is volt, s kialakulóban volt az a szokásom, hogy éjfél után 1-2 órakor feküdtem le, s a reggelit rendszeresen kihagyva, dél körül villamosozgattam be az egyetemre. (Egyébként a Móricz Zsigmond körtérről jártunk be, s egy alkalommal, ahogy bejött a 49-es, szinte nekiestem, úgy megszédültem, és pár pillanatra bár, elvesztettem az eszméletemet. Ijedten mentem az egyetem orvosához, aki kórosan alacsony vérnyomást állapított meg. És ez elkísért máig, öregkoromig is.)

Aztán Jutka egyik decemberi levele nagyon megörvendeztetett, bár tele volt a lelkem vele ezen kívül is. Meghívott ugyanis szilveszterre. Nehezen vártam a napok múlását, de csak elérkezett, hogy indulnom kell. Gálába vágtam magamat, s elutaztam. Persze nem vittem semmit, eszembe sem jutott. Kiderült, hogy egy baráti ügyvéd családnál ünnepelünk, s ott lesz a város „krémje". Nemcsak én, Jutka is nagyon készült, és nem csak kívánatos bakfis, hanem csábos nagylány volt. Persze nagyon örült nekem (udvarlóval mehet!), s mikor indultunk, Beba néni kezembe nyomott egy üveg pezsgőt, hogy ezt én viszem. Mert mindenki vitt valamit. Amikor egybegyűltünk „ügyvédéknél" és bemutattak, jött még több orvos család és ilyen-olyan igazgató is. Szép berendezésű polgári lakás volt, s a központi nagyszobát úgy rendezték át, hogy középen táncolni lehessen. Mert a családokkal jött 4-5 úri fiú is, s volt megfelelő számú partner is hozzájuk. Bólét ittunk (akkor ittam ilyet először) - egy nagy tálból merőkanállal lehetett pohárba töltögetni. Jutka ragyogott, és egyelőre mellettem volt. Mint ahogy a magasabb osztályokba járó gimnazista fiúknak is a szomszéd szobában én lettem a központjuk, ezer kérdésük volt az egyetemi életről és Pestről. Aztán egyre inkább a zene és a tánc vette át a szerepet, s én bizony nagyon válogatva táncoltam csak. Ugyanis természetesen az akkor dívó nyugati számok mentek, gyorsak és vadak (mint Kalocsán annak idején), s én nem tudtam „jampizni" - ahogy nem sokkal előtte nevezték ezeket a nálunk még egzotikus nyugati számokat. Alig vártam egy-egy tangót vagy szolidabb táncot, hogy Jutkát fölhívhassam. O viszont, mint régi „első bálozó" lány, nagyon élt, állandóan táncolt, és középpontban volt. A fiúk egymás kezéből kapkodták, s én csak néztem és gyönyörködtem benne, mind újabb és újabb bólés poharamat szürcsölgetve.

Hogyan jutottunk haza (és mikor), nem is emlékszem. Mindenki másnapos volt, nem csak én, amikor déltájban megébredtünk. A bódultságnak tulajdonítottam, hogy az éjjel olyan szikrázó, tomboló Jutka kissé elnézett mellettem. Aztán, mikor indultam vissza, és búcsúzni kellett, akkor is, mint egy idegentől, úgy vett búcsút, és kényszeredetten csókolt meg. A család, nem tudom, észrevette valamit a változásból, de ugyanolyan szívélyesen köszöntek el tőlem, mint korábban. És nyomatékosan hangsúlyozták, hogy újra várnak vissza.

39