Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
egy olyan közönség előtt, aki az előadás keretében a saját őseinek múltját érezte feltámadni. Király Laci verseit is kellő figyelemmel hallgatták, de aztán szóhoz jutott Kányádi Sándor, aki nem sokkal azelőtt tért haza dél-amerikai útjáról. Mit mondjak: este 7 órakor szünetet kellett tartanunk, hogy a szülők hazavihessék gyermekeiket (pedig az ő számukra is érdekes volt az, amit Sándor az amerikai cserkészekkel való találkozásairól mesélt), aztán 8-kor folytattuk, ugyanannyian, mint ahányan abbahagytuk. Szinte éjfél lett, mire sikerült (nem befejezni), abbahagyni a találkozót. Azt hiszem, sokak számára egy életre szóló élménnyel. X. 1989 decemberét Udvarhelyen, a családdal töltöttük. A tévé egyenes adásán keresztül szem- és fültanúi voltunk a forradalomnak, lelkesedtünk, amikor Temesvárról és Menyőből jó hírek érkeztek (Tőkés László leányomnak az elemiben osztálytársa is volt). Udvarhelyen a rendőrség épületét gyújtották fel, néhány ismert szekus a népharag áldozatává lett. Aztán jöttek a „terroristákról" szóló hírek. Vejem estére odahúzta a bejárati ajtó elé a jégszekrényt, az ajtó sarkához készítette a fejszét, hogy megvédje a családját, ha ránk tömé valaki. Nekem a diktatúra alól való felszabadulás eufóriájában a Kriterionnál az utolsó években letiltott több tucat könyv, kézirat jutott az eszembe. „Micsoda könyvkiadást fogunk tudni ezután csinálni"! Néhány nappal később egyszer csak szól a telefon: a másik végén Bálint Lajos barátom, a Kriterion kolozsvári műszaki szerkesztője: hol van a Katona Tamás által sajtó alá rendezett Aradi vértanúk - Téka-kötet levonata (ugyanis ebben a fázisában állították le három évvel azelőtt). Otthon volt, Edesapáméknál, mert sem a kiadóban, sem a mi lakásunkon nem éreztem biztonságban, viszont több mindennel együtt meg akartam menteni, emlékeztetőül, legalább az utókor számára. A kötet végül Tiltott könyvek - szabadon feliratú „haskötővel" 1991-ben jelent meg, jeléül annak, hogy a világ megváltozott ugyan, de nem éppen arra, amerre elképzeltük. Az 1989. decemberi események első évfordulóján, jócskán benne az elgondolásaink, vágyaink legalább részleges valóra váltásáért való lótás-futásban, túl a marosvásárhelyi fekete márciuson, kormányok megbuktatásán és az Egyetem téri tüntetés bányászsegédlettel történt szétverésén, a tévében újra levetítették a legfontosabb epizódokat. És mi a képernyő előtt ülve csak néztünk egymásra: hogy is voltunk képesek bevenni ezt az átlátszó maszlagot. * Hát ez volt az „én huszadik századom". Késő éjszaka van. Itt ülök a számítógép előtt és újraolvasom azt, amit írtam. Két javítás között megfut bennem a gondolat, újabb és újabb mozaikdarabok bukkannak elő az idők mélységéből. A gép azonban nem nyugszik. Pihentetőül elkezdi elém hozni a benne rejtőző fényképeket, ötletszerű sorrendben. Egyszer 160
