Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Konczer Kinga: Tizenkét nap (Szép Ernő: Natália)
márpedig ez nehezére esik, a minden téren oly őszinte ember a nők dolgában sem ismer szépítést. S míg az úr a drága lányok közé, ő egykoronás nyilvánosházakba jár. Szocialista barátjától mindent megtanul az egyenlőségről - és a nőkről. A barát így vall magáról: „én igaz forradalmár vagyok, de, hiába, tetszeni csak egy úrinő tetszik nekem [...] Olyan igényeim vannak nő dolgában, hogy azokat, mondjuk, egy varrónő vagy egy egyszerű kis polgárasszony nem képes kielégíteni." S nincs kommentár. Az ironikus hang elegendő ahhoz, hogy a teljes meggyőződéssel szónokló barátot- s önmagát is - megmosolyogja, s hitelessé tegye hitét, emberien hitelessé - hiszen a legtöbb ember eszméinek megvalósulásakor nem találná helyét a világban. A költő, barátja hatására, ír is egy „szocialista" verset - ami azonban sokkal inkább egy eltorzult operaénekesnő benne lebegő emlékének köszönhető, mint a forradalmi eszméknek. Ám ne higgyük azt, hogy a társadalmi igazságtalanságok nem érintik mélyen! Csupán ironikus hangon beszél önnön emberszeretetéről, akárcsak akkor, amikor a bárcás lányok felszabadításáról tartott szónoklatára - s annak lányokra tett hatására - visszaemlékezik. Valamiképpen a „szocialista" versek születésekor sem az a lényeg, hogy miről ír, hanem az, hogyan. Hiszen ír ellenzéki és kormánylapokba is, lelkiismeret- furdalás nélkül. A vers lényege a ritmus, a verszene - az olvasót beavatja ars poeticájába, s több oldalt szentel a költészet zeneiségének bemutatására. Az Andrássy úti trafikban ismeri meg Jozefát, aki műveltségét és jobb sorsra való érdemét nyoma- tékosítva Zsozefinnek hívatja magát, és annak húgát, Katót. Úgy látja-láttatja magát, mint akit sodornak az események: „Kató kezdett udvarolni nekem, nem én Katónak". Am azzal, hogy a Pesti Naplóban megjelent versét megmutatta a kisasszonynak, s elárulta, hogy „én vagyok az a név, ami alá van nyomtatva", ő maga kezdett el udvaroltatni magának. Csókok következnek, lopott csókok - egészen addig, míg Kató férjhez nem megy: „Eszembe se jutott, hogy Katót elcsábítsam. Szentség a polgári lányok szüzessége [...] Kató is csak nyöszörgött, hogy jaj ez a lányság, ez borzasztó, rettenetes ez. [...] Két hónapi nyalakodás után férjhez ment Kató.” Az elbeszélő eddig passzív volt a nőkkel szemben - a szerelem misztériumába még nem avatódott be. Tetszik a nőknek, szereti a nőket, de tiszteli „a polgárlányok szüzességét", ezért is jár nyilvánosházakba. S „most jön kérem Natália". A perditaregény mint műfaji megnevezés legalább annyira megtévesztőnek tűnik, mint a regény címe. A címszereplő Natália, az azért-sem-szerelem, a perdita, aki azonban nem botrányos, nem szánnivaló, nem naiv, nem is szent. S a szöveg háromnegyed részében alakja semmilyen formában, még gondolatként sincs jelen. Mégis ott lebeg a szöveg felett/mögött, a sorok között, hiszen az olvasó várja, elvárja őt. így mindvégig jelen van - az olvasói tudatban. Csakúgy, mint az elbeszélőjében. Az emlékező számára Natália „csak" egy ember, akinek sorsa rövid időre összefonódott az övével- ám majd' negyven év távlatából is élmény maradt, olyannyira, hogy alakja az egész 1905-ös évet fémjelezni képes, összefonódik a költőpalánta költővé érésének idejével, emlékfolyammá alakítja az emlékfoszlányokat. S így válik jelképévé egy kornak, életszakasznak, életérzésnek. A bukott nő jellegzetes téma a századvég európai és a századelő magyar irodalmában. „Ami legfőbb, ami a legerősebben húzott Natáliához, az az volt, hogy perdita ő. [...] Úgy tudom, szegény Reviczky Gyula hozta a perdita nevet minálunk divatba. Húszéves korom körül a kezdő poéták áhítattal írtak a perditákról: mintha arra az időre esnék A kaméliás hölgy hódító útja..." Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel az elbeszélő elhatárolja magát a divattól, a perditakultuszon kívülre helyezi Natáliát s kettejük kapcsolatát, ugyanakkor bevallja, hogy a perditaszerelem megtapasztalásának lehetőségeként (is) tekintett a lányra - a korban szinte kötelező jellegű dekadens magatartásforma, szerep kipróbálásának lehetőségeként. Az ifjút poétalelke legalább annyira hajtja a lányhoz, mint szíve-teste. Valójában igaza van, amikor kijelenti, hogy nem szerelmes a lányba. Valójában mégis szerelmes. Szerelmes Natália testébe, nőisé- gébe, kéjnőségébe - mindabba, amit szimbolizál. A szabadságába. Mert Natália nem csillogásra vágyó butuska lány, mint Zola Nanája; nem a társadalom perifériájára vetett szent, mint Dosztojevszkij Szonjája. S kapcsolatukkal a költő nem hivalkodik, mint Reviczky vagy Ady verseinek lírai énje. Nem a társadalom ellen elkövetett lázadás ez, legalábbis nem úgy, ahogyan a költő elődei tették. Natália elsősorban nem perdita, hanem ember. Egy utcára szomlt árva, egy kiátkozott. „Ez az, a poéta tragikumot érez a kéjleány sorsában. És mintha valami misztikus is volna az utca lányaiban. Élete, szíve, lelke merő titok." Ugyanakkor semmilyen titokkal, misztériummal nem találkozunk; ahogyan a tragikum is elmarad. Lehetne játszani a tragikum szóval. Végigkövethetnénk kettejük éppen tizenkét napot felölelő kapcsolatát a „katarzisig" és a „tragikus értékvesztésig", a viszony szükségszerű véget éréséig - ám tragikusból tragikomikust varázsol egyelten nixdájcs. Mindemellett a kifejezés Natália sorsára vonatkozik. Abban pedig nincs tragikum: nincs szüksége a költőre, nem szánni való, gyenge, kiszolgáltatott lány ő, bár104
