Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Konczer Kinga: Tizenkét nap (Szép Ernő: Natália)
mennyire is szeretné meggyőzni őt erről a költő. Egy fiú, egy költő nem támasz, hanem kölönc lenne a nyakán - valaki, aki megakadályozza terveinek megvalósításában. Egy strici, akit eltarthat. Natália sorsa nem különös. És ez a különös a Szép Ernő-szövegben. Natália annyiban bukott, amennyiben a költő az: bukott emberek a társadalom szemében, hiszen nem az előírt úton járnak. A lány választott, s tisztában van választása következményeivel. Szereti a férfiakat, a testi szerelmet - nem bánja, hogy elhagyta családját, s az általuk kiszemelt, számára elfogadhatatlan vőlegényt. Nem bánja, hogy beleszeretett valakibe, aki nem érdemelte őt meg, s elvette szüzességét (s természetesen megígérte, hogy nemsokára utánaszökik). Elfogadja az életet olyannak, amilyen - és az őt öntudatra ébreszteni akaró, a társadalmi igazságtalanságokról lelkesen beszélő költőt kineveti. Nem akar többet és mást, nem hibáztat senkit. Alma is hétköznapi, a költő számára már szinte felháborítóan fantáziátlan: nem angol lordot vagy amerikai milliomost vár, mint Jozefa-Zsozefin. Mégsem egyszerűen „beletörődött" sorsába. Megél minden pillanatot, s szabadon teszi azt. És ez a különleges benne. Hogy emberi - és nem állati vagy szent. Nem megkísértő vagy kihívó, sem pedig megváltó vagy önfeláldozó. A költő és a lány kapcsolata egy mosollyal kezdődött - azaz egy viszontmosollyal. Mert amikor a költő rámosolygott Natáliára, az bizony visszamosolygott. Nem volt visszaút. Másnap a fiú már köszönni is mert, s a lány úgy üdvözölte - „na, mi újság?" -, mintha már régi ismerősök volnának. Egyszerű és természetes volt minden. Egyszerűen és természetesen beszéli el Natália önnön „bukását" is, amelyhez vezető nem is olyan rögös úton még a költészet is megjelenik: Petőfi verseit szavalta az őt elcsábító Karcsi. Pesten aztán megpróbált tisztességes lenni. Cselédlány lett, ám a családfő és annak fia is be-bejárt hozzá éjszakánként („Megmondom, hiányzott nekem a Karcsi, megszoktam már a szerelmeskedést"), s természetesen a lány hamarosan az utcán találta magát. Nevet változtatott, s a névcsere is beszédes: Rózsiból kéjnőként Natália lett. A rózsaszál a szépség, a szerelem, a bizalom, az öröm jelképe - s mindezt dobta el a Natália névért, melyet csupán azért talált magához illőnek, mert saját véleménye szerint nagyon hasonlít a szerb királyné fiatalkori arcképeihez. Azóta, öt éve ül Natáliaként bárcásan az ablakban, s várja, hogy eljöjjön érte valaki, akivel tisztességes életet élhet. Míg az ifjú költő barátai úriasszonyokra vadásznak színházak előtt, várva a férjek elutazását, vagy festőnek kiadva magukat a kiszemelt hölgyet lakásukra csalják, addig ő egy ablak alá jár beszélgetni - de hogy miről tudott órákon át fecsegni, arra már nem emlékszik. Két beszélgetés azonban megmaradt emlékezetében: a fentebb említett szocialista eszmefuttatás, amikor Natáliát - mint minden prostituáltat - fel szeretné szabadítani; s egy másik, a vers születésével (mi mással?) kapcsolatos párbeszéd. A lány kérdésére - hogyan írja a verset? az csak úgy rájön, mint a viszketés? - ad választ, próbál választ adni a költő: „én csak másolom, amit nékem diktálnak. Az egész világ írja azt a verset, az egész világ helyett írom én azt." A világ és az én, az ihlet és az alkotás bonyolult-egyszerű viszonyát azonban Natália nemigen érti, „mert buta volt, nézett a szemembe tanácstalanul". Világaik nem találkoznak, nem találkozhatnak: a nyelv sem azonos, amelyen beszélnek - s ezt megerősítendő megismerhetjük Natália olvasmányait, hiszen a lányt az általa olvasott „művek" is jellemzik: nem kér könyvet, sem igényes lapokat, a Friss Újság levelezését és apróhirdetéseit böngészi, melyben az emberek a szerelmet keresik, minden formában; s a pucérsággal és disznóviccekkel teli Kis Elclapot olvassa. Natália tisztességes asszony szeretne lenni, integrálódni akar a társadalomba, férjre, gyerekekre vágyik, s legmerészebb álma a kocsmajog megszerzése. A költő lételeme ezzel szemben a költészet; a hagyományos társadalmi szerepekről lemondott, szabadságát megőrizve akar a társadalom részévé válni. Hiszen a periférián egyetlen ember sem szeretne élni, ő sem - bármily vonzó is a periférián mozgó szegény költő mitikussá duzzasztott képe. S hogy mennyire nem, megmutatja nekünk a Budapesti Napló szerkesztőségében való első tevékenykedése, a névjegykártya-nyomtattatás, s az is, hogy - akárcsak Natália - a költő is minden alkalmat megragad álmai teljesülése (és a megélhetés) érdekében. Natália pénzért árulja testét, testi szerelmét, az ifjú pedig a költészetét árulja, mindent megír, amit rendelnek tőle, mert szeret írni, s valamiből meg kell élni. Mindketten szabadok - a társadalmi-családi kötelességeket elhagyva maguk választották útjukat. De egyikük sem áldozná fel szabadságát a másik álmának megvalósításáért, mert saját álmuk feladása létük feláldozása is volna. A fiú képtelen a lány józan, földhözragadt gondolkodását megérteni, míg a költő számára életet jelentő dolog: a költészet, a szavak azok, melyeket a lány nem ért, nem érthet meg. Világaik a Lázár utcai szobán s annak ágyán kívül nem találkozhatnának. Ebben a kapcsolatban nem egyértelmű, hogy ki az, aki „bűnös" dolgot cselekszik - amikor Natália sárgaságának ideje alatt (testi) szerelembe esnek. Natália számára a költő szükséges hím; s a költő számára a perditaélmény megélése a cél. Mégis: ennél többről van szó, hiszen tizenkét nap boldogság után lehetetlen újra találkozniuk. A költő nem képes a konvencionális férfiszereppel azonosulni, 105
