Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Gyulai Zoltán: Az „egy gondolkodás atlasza” (Tandori Dezső Ördöglakat című kötetéről)
által elgondolható esztétikát és költészetkoncepciót, amely a világ evidenciáira, közhelyeire, köznapi dolgaira rácsodálkozva, emlékezve, vagy egyszerűen csak ezeket előszámlálva remél megsejteni valami mögöttest vagy túlit. (Vegyük észre, hogy a Szép Ernő költészetében Tandori által formalétesítő elvként felismert (le- [„ túl "/(egyszerűsítő vagy halmozó-burjánzó) túlzást9 is ide kell vennünk, mint az eltávolító-túllépő szövegépítkezési mód fontos retorikai vagy stilisztikai eszközét. Az átlépés vagy át-élés mindezek fölött az olvasás legalapvetőbb mediális működését is jelenti, amennyiben eltérő nyelvi közegek közti átjárást értünk rajta. Saját otthonos nyelvünkből átlépni, „átélni" egy másik nyelvbe, s annak élhetőségét például szokatlan szóválasztásaiban, módosult szóalakjaiban, a központozás felhívó különbségeiben (tüntető hiányában), vagy éppen sajátos szószaporításainak, ismétléseinek, felsorolásainak vagy szűkszavúságának túlzásában megtalálni, s így válni ismerőssé egy élhetővé tett műben (életműben), illetve annak nyelvében; mindez szintén a kívül-kerülés, átjutás motívumkörébe, és bizonyosan az átélés köznapi fogalma mellé tartozik A „túliság" sejtelme és a világ szövegi reprezentációjának túlzásba vitele pedig a Töredék Hamletnek című kötet utószavából ismeretes nyelv és meglét szembeállításának (vagy legalábbis elkülönítésének) problémájához vezethet: ,,[n]em a nyelv, hanem a meglét lehetőségei kerültek kérdőjelek közé nálam", mondja Tandori, de gyanakvásunkat, s a nyelvre utaltság - minden visszautasítás ellenére - központi jelentőségét erősíti, hogy az említett meglét (lehetőségeinek) megkérdőjelezését a kérdőjelek közé rakás metaforájával szemlélteti, sőt így folytatja: ,,[d]e a kérdőjelek mintha idézőjelekké váltak volna, így lehetett - kizáró önellentmondás nélkül - végigcsinálni, amit e kötet első (számomra) érvényes verse óta végigcsináltam".9 10 Csak a nyelv közegében s eszköztárával, az írásjelek segítségével képzelhető el az is, ami az írás irányultságát tekintve nélkülözné (túlhaladná) a nyelviség szintjeit: az idézőjelek átmenetiséget, idegenséget, aktuális szövegbe beágyazó-fordító funkciót jelölnek, egy másik szöveg (vagy valóság) fentebbi értelemben vett egyidejű magánkívüliségének és magánállétének, jelenlévő túliságának lehetőségét. Mindezek után érdemes újabb pillantást vetni a Babits-vers rajzvariációira, hiszen a modem szubjektum ismeretelméleti dilemmáját, magára zártságának nyomasztó tapasztalatát „elbeszélő" vers nyomán a fentebb tárgyaltakhoz hasonló térmetaforika látszik kibontakozni. Nyilvánvaló, hogy A lírikus epilógja című vers belátásait a világ (és nyelv) érzékelésének egy egészen más horizontja határolja; a vers beszélője ugyanis úgy ad számot a „mindenséghez" való eljutás lehetetlenségéről és önmagának redukálhatatlan túlkínálatáról, hogy képes egy olyan poétika fenntartására, amely egy koherensnek mondható lírai szubjektumot működtet. Babits versének beszélője a világ elérhetetlenségét próbálja kifejezésre juttatni, méghozzá legfeljebb tematikusán kapcsolódó alakzatok egy9 „A túlzás eleme az, amit eleinte bámulattal fogadunk Szép Ernőnél; s (lassan-e? hirtelen?) elfogadjuk (vagy: esetleg elutasíthatja a kedély, el) a stilizációnak ezt a minden-más-fele fokát, ahol a dolgok mintha azt az »oldalukat« mutatnák, melyet sem a láthatóság szokása nem csiszolt közkopottassá, sem a »kőben-maradás« nem tesz viszonylagossá, csak-sejtetővé (ráfogások kész tárgyává, előnyösen anyag-ködössé)." Tandori Dezső: I. m. 89. 10 Tandori Dezső: Utószó. In. Uő.: Egy talált tárgy megtisztítása, Fekete Sas Kiadó, 1999.126. 48
