Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
sarkallta, s az előtte álló rejtély megfejtése olykor jobban izgatta fantáziáját, mint a remélt zsákmányból várható haszon. Sokadszorra ítélték már el betörés miatt (betörés: micsoda illetlenül brutális kifejezés az ő esetében!), az okozott kár csekély volta miatt visszaeső létére is mindannyiszor kis időre. Sajátos életmódja igazolására azt hozta fel, hogy ez a társadalom két jó szakma birtokában sem biztosítja számára az igényei szerinti tisztes megélhetést. Ad még egy esélyt magának: szabadulása után megpróbál Nyugatra szökni abban a reményben, hogy ott hátra sikerül majd beilleszkednie a polgári lét keretei közé. Ha akár a szökéssel, akár a beilleszkedéssel kudarcot vall, úgy azt fogja folytatni, amiben idehaza már jelentős gyakorlatra tett szert. „Túl sokáig úgysem kell a törvénnyel szembeszegülnöm - tette hozzá kesernyés realizmussal -, nemigen fogok száz évig élni. Sokat mondok, ha tíz évem van még hátra." Szánalommal és csodálattal vegyes rokonszenv ébredt bennem e beteg ember iránt megismerkedésünk első napjától fogva. Csodálatom azonban nem annyira zárnyitó tudományát, hanem egy egészen más irányú képességét illette: nagy tehetséggel, kiváló megfigyelő ösztönnel és formaérzékkel, nem utolsósorban pedig elképesztő türelemmel tudott kenyérbélből különféle kisebb-nagyobb dísztárgyakat, gépmodelleket, ember- és állatfigurákat alkotni. Amióta csak rabok rabkenyéren éltek, ez a fajta művészet jelen volt a börtönök világában. Szerencsésnek tartom magam, hogy egyik jeles, bár névtelen (olyannyira névtelen, hogy magam sem emlékszem a nevére) képviselőjét hosszabb időn át közelről megfigyelhettem munka közben. Első volt az alapanyag előkészítése. Ehhez a kenyérbelet össze kellett rágni, majd alaposan átgyúrni, hogy képlékennyé és tökéletesen egyneművé váljék. (Hasonlóképp veszik munkába az agyagot a fazekasok, csakhogy ők rágás helyett taposnak.) Barátunk adalékanyagként porrá tört széntablettát alkalmazott, azt gyúrta össze egyenletesen a masszával. Ez - a színezésen túl - azt a célt szolgálta, hogy a kész munka száradás után ne veszítsen sokat a térfogatából, azaz ne zsugorodjék. Az előkészítés elég sok időt vett igénybe, de megspórolni nem volt érdemes: annak a minőség látta volna kárát. Hogy egy másik rabtársam megjegyzését idézzem a hányaveti kontármunkára: finggal nem lehet tojást fösteni. Amikor a kenyérgyurma elérte a tökély állapotát, kisebb darabkákat csípett le belőle, s azokból félkész árut gyártott: lapkákat, gömböcskéket, hajlékony pálcikákat, rudakat és így tovább - az előre elgondolt, fejben megtervezett majdani tárgy vagy figura szükségleteinek megfelelően. Mindig a vaskosabb darabokkal kezdte, az aprócska, szemmel alig látható mütyüröket hagyta utoljára. Nem ok nélkül: ez utóbbiak gyorsabban száradtak. Hogy mi mindent csinált? Például miniatűr Csepel motor- kerékpárt. Az egész hossza nem volt több 10-12 cm-nél, de azon megvolt minden, ami kell: motorváz, tank a kupakkal, motor a hűtővel, kormány, fék, nyereg, pótülés, lábtámasz, berúgópedál, sárvédő lemez elöl-hátul, minden az égadta világon, egészen a gumiabroncs radiálrecézetéig. S ha már a motor kész, legyen, aki használja: gyúrt rá egy motorost is, csizmában, derékban csatos szíjjal összefogott overallban, nyakig érő bőrsapkában, motoros kesztyűben, védőszemüveggel az orrán. Reggeltől estig elkészült egy ilyen darabbal. Hamarabb is elkészült volna, de közben várni kellett, hogy az összeillesztett alkatrészek jól egybekössenek. A kétlovas szekér már több napig tartó munkát igényelt, de annak is meg volt 57
