Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Kerényi Ferenc: Az írói szótárak hasznos voltáról

ra kitűnő Bánk bán kritikai kiadásában (1983), hogy Katona József nem a reformkorban szokásos 'levente' alakot használta, hanem az archaikus leventa változatot, mégpedig nagyon is tudatosan, hiszen a dráma szövegében négyszer fordult elő 'vitéz; lovag' értelemben, egy ízben pedig személynévként (Bánk bán-szótár, 192.). Orosz László Zrínyire vezette vissza a szóhasználatot. Most a Zrínyi-szótár nyolc előfordulással a költő és hadvezér életművében igazolta állítását.

Petőfi esetében bonyolultabb a helyzet. Nála (több művében is) feltűnő, hogy a -ság, -ség főnévképzőt nemcsak elvont tulajdonság megnevezésére használta, hanem a már a 19. században is ritkább és régiesebb gyűjtőnév-képző funkciójában, ahogyan ma is él a 'népség, katonaság' (= mindenféle gyülevész népek) kötött szókapcsolatban. Petőfi kimondottan kedvelte ezt a képzést; az Egy gondolat bánt engemet (1846) helyes értelmezésekor a zsarnokság nem elvont tulajdonság, hanem az önkény hadserege, akik a „minden rabszolga-nép"-pel állíthatók szembe. Előszeretettel használta továbbá nemzetnév-képzőnek: a János vitézben (1844) magyarság és törökség harcol egymással, míg a néplapba írt, kimondottan mozgósító szándékú Bánk bán c. versében (1848) „...magyarság a németséget / Hányta mind kardjára." A németség a Zrínyi-szótárban is szerepel, egyik előfordulása ráadásul 'a Habsburg-ház, ill. az osztrákok' értelemben. (Az inkább várt magyarság és törökség nem.) Csakhogy kizárólag Zrínyi levelezésében fordult elő, így nem feltételezhető, hogy Petőfi ismerte volna. A vers témaelőzménye, Katona József drámája csak a magyarságot használta (az ellenfél jelölésére a pontosabb Meránia alakot használta gyűjtőnévként). A három írói szótár használata sem tette egyértelművé a helyzetet: természetesen nem pótolhatják a stiliszta és/vagy az irodalomtörténész munkáját - és a kérdés bizony újabb, további vizsgálódást kíván.

Hasonló a helyzet Jókai Mór szóhasználatával. Zrínyi a Szigeti veszedelemben használta - egy alkalommal - a dávori [= dávoria, 'hősének'] horvát szót. Méltán, hiszen Szigetvár védői között szép számmal voltak horvátok. Jókainál az 1849 utáni novellisztikában bukkan elénk mint szerb szó, azonos jelentésben. A nagy elbeszélő ekkor az „írjunk mitológiát!" jelszó szellemében dolgozta fel a szabadságharc friss történetét: a dávoria ebben a mitizáló szövegkörnyezetben a magyarok ellen harcoló, de kemény harcosnak ábrázolt szerbek diadalmi éneke. Nem tudjuk, hogyan jutott Jókai a szóhoz.

Bizonyosabbak lehetünk Arany János esetében, hiszen ő Zrínyi életművének alapos ismeretével rendelkezett. „Adassák ez levél az magyar királynak" - olvasható a Szigeti veszedelemben és - értelemszerűen - a Zrínyi-szótár példamondatai között. A szövegkörnyezetből az is kiderül, hogy „Az földin levélnek" állt a címzés, azaz a felső hajtáson. Amikor Arany 1854-ben a Mátyás anyját írta, ez a régi címzésformula segítette az archaizálást: „Adassák /A levél/ Hunyadi Mátyásnak..." Hasonló példát Arany klasszikus Shakespeare-fordításából, a Hamletból (1866) is idézhetünk. „Én csak fölszéllel vagyok bolond" - mondja magáról a dán királyfi a II. felvonás 2. színében; utalva arra az egykorú felfogásra, hogy a hideg, északi szél súlyosbítja, míg a déli szél enyhíti a lelki és kedélybetegek állapotát. Shakespeare az eredetiben me- teorológiailag is pontos megnevezést adott: „north-north-west", azaz „észak-északnyugati" szél. Nem tehetett másként: a londoni színházak közönségét nagy számban alkották tengerészek is, akiknek élete függött a helyes szélmeghatározástól. A fölszél - noha csak egy esetben fordul elő a Szigeti veszedelemben - a szállóigévé lett Zrínyisorok közé tartozik: „Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszalad..." Jelentése: 'északi szél'. Arany fordítási fordulata aligha nevezhető véletlennek.

102