Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

A természettudományokkal való gimnáziumi kacérkodás után - elsősorban a modem nyelvészet csábításának engedve - általános nyelvészetet és germanisztikát tanultam a budapesti egyetemen a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején. „A levegőben volt", hogy a modern társadalomtudományok társadalmi (de legalábbis értelmiségi) összefogásban terjednek és gyarapodnak nálunk, és szinte ugyanaz a most - ha még él - nagyjából hetven és nyolcvan közötti társaság képviselte a rendszerelméletet, a szemiotikát és hasonlókat számtalan szimpozionon, konferencián, TIT-megmozduláson (a résztvevők névsora könnyen rekonstruálható: akik még élnek, azok most szinte mind tanszéket vezetnek vagy vezethetnének, és természetesen régen kötelező olvasmányok). Felsőbbévesként és kezdő egyetemi oktatóként - ha lehetett - sokadmagammal én is közönsége voltam ezeknek a megmozdulásoknak.

Én magam addigra már szinte véletlenül rábukkantam V.-re: bár a bölcsészkari jegyzetboltban feltűnő helyen ki volt állítva Kalandozás a tudományok történetében (Művelődéstörténeti tanulmányok) című (1969-ben megjelent) könyve, ekkor még nem szólított meg. Egy félreeső antikváriumban azonban (máig emlékszem: egy létra tetején állva) belelapoztam a kötetbe és beleolvastam a Leibniz-esszébe. Ezután már nem volt kérdéses: amikor észrevettem a Népművelési Tanszék levelező, sőt nappali programjában a nevét (nem volt rossz társaság, akiket Maróti Andor az éppen másutt „nemkívánatos" nagyágyúkból oda gyűjtött: például Buda Béla, Kontra György, Németh Lajos; akkor ez volt a venia legendivel nem rendelkezők egyetlen egyetemi lehetősége, legalábbis Budapesten), „ott volt a helyem". (A kötetet azóta is őrzöm, Szépe Györgynek a mondásával, amit a címlapra beírtam: „nagyon világos fejű ember".)

Ettől kezdve vagy tíz évig szinte minden egyetemi és nem egyetemi előadásán ott voltam (később erre már csak kevesebb alkalmam volt, de ezeket igyekeztem kihasználni), és persze gyűjteni kezdtem (visszamenőleg is) írásait, amit a másológépek - lassú - elterjedése egyre inkább megkönnyített.

A V.-nél fiatalabbak közül alighanem azok közé tartozom, akik a legrégebb óta ismerik őt.

Általában levelező hallgatókat tanított, akik művelődési házakban és hasonló intézményekben dolgoztak és az ország minden részéből („a frontról") gyűltek össze havonta. Nagyot néztek, amikor az első előadás így kezdődött: „Nem kell ám itt csendben lenniük, ehetnek, ki-be mászkálhatnak, alhatnak, mást is csinálhatnak - mert ez nem egyetem, ahol Maguk most vannak. Hogy is lehetne egyetem az, ahol [teljes név] tanszékvezető professzor!? Akár be is kiabálhatnak, ha úgy gondolják, hogy én hülyeségeket beszélek, sőt ennek örülnék a legjobban." (Máskor is elmondta, egész életével példázza, hogy antidemokratikusnak tartja a tanítást, legalábbis azt az intézményesített formáját, amikor valaki hivatalból okosabb és hivatalból csak neki van joga beszélni. E felfogással nincsen persze ellentétben az a dedikációja, melyben ez áll: „mélységes tanári tisztelettel". Molnár Ferenc az Osvát Ernőt köszöntő vígszínházi ünnepélyen elhangzott tíz szentenciája közül a hetedikben ugyanezt így fogalmazza meg: „Tőle tanultam: a tanítványnak el szabad hagyni hűtlenül a mestert, — de a mesternek a tanítványt soha.")

Szokatlan volt persze ez az indítás, még szokatlanabb az ilyenfajta személyeskedés (nem maga a vélemény, hanem a félelem nélküli kimondása, ráadásul éppen abban a hatalmas teremben, ahol az említett éveken át - irodalomtörténet címén - leginkább a maga „Radnóti Mikihez" fűződő barátságáról adott elő).

130