Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?
Szakmai jellegű bekiabálás nemigen hallatszott, egyszerű fegyelmezetlenkedés viszont néha igen, ami persze az előadót láthatólag akkor is zavarta, ha nem szólt miatta. Hogy nem az alkalmi fegyelmezetlenség jellemezte a levelező hallgatók hozzáállását, az mutatja, hogy e munka mellett tanuló felnőttek voltak az igazi diákok, akik szünetben körülvették, olvasnivalót kértek. És máig meghívják munkahelyükre előadni vagy csak beszélgetni, sőt egyszer pár napos sátorozásra még a füzéri vár tövébe is meghívták, ami nagyon jól sikerült: folytatódott V.-vel az „egyetem". Máskor viszont a nem szabályos oktatási forma éppenhogy arról tanúskodott, hogy jól mennek a dolgok. V. ugyanis időnként tanított nappali népművelés szakosokat is, általában a Pesti Barnabás utcai épület egy cigarettaszagot árasztó, málló falú szemináriumi helyiségében. Egyes lányok kötögetve - vagyis a jegyzetelésnél szokásosnál sokkal nagyobb elmélyültséggel - hallgatták. Nem tudom, hánynak kellett volna járnia, de általában csak kevesen voltak ott, legalábbis csak ritkán voltak többen, mint a nem hivatalosak: Forgács Péter (reumatológus, V. barátja) és a gimnazista fia, apám és egy joghallgató volt katonatársam, meg persze én. Az még csak jó poén lett volna, hogy nem várja el a fegyelmet. A folytatás azonban az említett kurzuskezdő előadáson az volt, hogy hosszasan elmagyarázta: miért nem egyetem a mai egyetem. Ez volt a lényeg: „A középkorban egyetem volt, mert akkor találták ki, hogy a diákok tudnak tanulni a professzoroktól, akiknek persze erre való alkalmasságukat állandóan bizonyítaniuk kellett (néha emberhalállal is végződő) nyilvános disputákban. Aztán még egy nagy ötlet jött a XIX. századi német egyetemeken: hogy a diákok egymástól is tudnak tanulni, ha a professzorok alkalmasan megszervezik a szemináriumokat. Azóta semmi." De észrevétlenül következett a pozitív kifejtés is: azon bölcsész nemzedéknek, melynek a tananyagából (mint például a magamfajta német szakosokéból) éppen akkor törölték a nyelvterület történetét mint kötelező kurzust, ő mesélte el Abélard példáján (és - mint mindig - rögtön bemutatva egyik forrását, Haskins könyvét), hogyan működött egy középkori egyetem. És aztán jöttek kedves témái (a magával hozott rengeteg könyvvel illusztrálva): a chartres-i katedrális tornyán szoborként a föld és a földműves iránti hálából megörökített ökrök, a liszten kívül papírt is termelő vízimalmok, a kengyel és a többi. Csináltunk - naivan nem is sejtve, hogy ez veszélyes is lehet - egy maszek diákkört (a Befejezetlen jelen példányában ott is a dedikáció: „TI-nak, ő s baráti köre érdeklődését köszönve"). Az itt felbukkanó (nemcsak bölcsészek) közül többen is szerepeltek a később tárgyalandó könyvsorozat, a Gyorsuló Idő tényleges vagy csak javasolt szerzői között. Az általa javasolt vendégek közül pedig hogy is hiányozhatott volna Szűcs Jenő? Bejáratos is lettem hozzá. Ennek végeredménye azonban - vád nélkül is hadd védekezzem - nem az lett, hogy az ő tanítványává lettem volna (mondjuk olyan felállásban, hogy ő professzor, én meg tanársegéd; én még csak tanársegéd lettem a magam szakmájában, de ő sosem lett professzor), még csak igazi famulusa, de Ecker- mannja sem (ezért idéztem az imént nem titkolt öngúnnyal azóta feladott tervemet). Nemhogy nem „éltem és élek meg" V.-ből, nemhogy az ő szekeréhez kötöttem volna a magamét, hanem tulajdonképpen a fordítottja történt: a reguláris tudósi, kutatói karriertől (sőt magától a pályától is) még saját szakmámban is elsősorban azért fordultam el (a képességek és hajlamok nyilvánvalóan nem elégséges volta mellett), mert a V.-től olvastak és hallottak megrendítették bennem azt az ájult tiszteletet, amelyet a tudományok (és főleg a tudósok) iránt addig éreztem. Ez a kritika (mert ismeret és belátás) nélküli attitűd helyes, sőt talán az egyetlen lehetséges a pálya fe131
