Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Olasz Sándor: A kivezető út melankóliája (Krasznahorkai László: Háború és háború)
Olasz Sándor A kivezető út melankóliája Krasznahorkai László: Háború és háború Krasznahorkai regényének hőse, Korim György a születésnapján döbben rá, hogy negyvennégy évig értette a világot, most viszont az akár otthonosnak is nevezhető létezés egy csapásra érvényességét veszítette. De „nem egy új tudást kapott ezzel cserébe azért a másikért, hanem valami ijesztő bonyolultságot... /.../ meg kellett szabadítsa magát a biztonságos eligazodásnak attól a rendkívül hatásos, de fölöttébb gyermekded délibábjától", hogy a világnak „valami csinos, kerek tartalma van". Ez a születésnapi este „nem a veszteség, hanem a nyereség kiindulópontja lett..." Ez az ismeretelméleti alapszituáció minden bizonnyal sokaknak az Iskola a határont juttatja eszébe. Ott már az első oldalon erről az érvénytelenné válásról, kibillenésről olvashatunk, s tudjuk, sok-sok gyötrelem után a hősök mégiscsak megerősödnek, új tudással vérteződnek föl. Krasznahorkai is vonzódik a vesztesekhez. Ám a vereség itt nem a visszavezető utat egyengeti, nem a nem élni való élet elviselését könnyíti. Korim úgy találja, számára Hermész, az „elvezérlö", a „kibillentő" görög isten az abszolút origó: „mert Hermész, mondta Korim, ez azt jelenti, elveszíteni az otthonosságot, a függést, a bizalmat, ez azt jelenti, hogy hirtelen feltűnik egy bizonytalansági tényező a nagy egészben, majd ugyanolyan hirtelen kiderül, hogy nem ez a bizonytalanság az egyetlen tényező, mert Hermész, ez a törvények viszonylagos, alkalmi voltát jelenti..." Korim e megvilágosodás hatására éppen nem új életet akar kezdeni, hanem a régit befejezni. Abból a világból menekül, ahol már nincsenek angyalok. Ugyanezt a „teljesen légies-irreális" kivezető utat keresik a Korim föllelte kézirat hősei (Kasser, Bengazza, Falke, Toot), akiket a szerző a történelembe, a háborúk valóságába küld bele, hogy végül maga is fölismerje: „nincs kivezető út". Korim pedig Svájcban akarja hajóval ráíratni a tó vizére: way that goes out. Totális ontológiai reménytelenség, hiszen nemcsak az angyalok hagyták el a földet, hanem - a mottó szerint - a mennyország is szomorú. A regény végén - mintegy az elmaradt megváltás helyett bekövetkező - öngyilkosság sem zár le semmit. Tudjuk, a Háború és háborút bejelentő Megjött Ezsaiás is az öngyilkosság mozzanatával fejeződik be. Nincs kezdet és vég, csak teleológia nélküli körforgás van, s a kitörési lehetőségek végzetes hiánya ebben is a nyolcvanas évek sikerkönyvét, a Sátántangót (1985) juttatja eszünkbe. Miként az első regény későmodern-katasztrofista jellegét idézi az a negativitás is, amely az európai gondolkodástörténetnek az antikvitástól létező jelenségével függ össze. A második regény (Az ellenállás melankóliája) címében is ott van az a szó, amely Krasznahorkai írói világát talán a legjobban jellemzi. A melankolikus negativitása - mint Földényi F. László írja - nem a pozitív állapot visszája, hanem „maga a lét, maga a tökéletes pozitív valóság". Hogy Krasznahorkai világlátását a reményelv teljes feladása jellemzi, nem újdonság. Gondolhatunk Az ellenállás melankóliája „úgyis összeomlik magától minden" filozófiájára vagy a Sátántangó sárba húzó, a (nem föltétlenül vallásos értelemben) hívő embert utoljára megcsúfoló, kifordított megváltástörténetére. Egy interjúban Krasznahorkai „az emberi pozíció vereségéről" beszél „az általa belátott világegyetemben". A Háború és háború közvetlen előzményének tekinthető Megjött Ezsaiás is a „vége van megint", „megint vége", „minden tönkrement és minden lealjasodott" deprimáló élményét szólaltatja meg. A beszélő világtörténelmi fordulatként éli meg a nemesek, a kiválóak, a nagyszerűek „tartós eltűnését". Úgy látja, a jövőben nem arról van szó, hogy a jót fölváltja a rossz, „ebből a jövőből ugyanúgy hiányzik majd a rossz is", s ekkor „a föld legszomorúbb térképe, egy egész letűnő kontinens, az igazi Atlantisz" látható. Ezen az elsüllyedt kontinensen az ember „a részleteiben feltáruló egészre", „az egészben ragyogó szépségre" vethet pillantást. A regény a hős sokkoló omlás- és hanyatlásélményéről, ennek az egész-ségnek az elvesztéséről olyan koncentráltan beszél, amilyenre kevés példa akad a századvég irodalmában. Az önmagánál sokkalta hatalmasabb univerzumot teremtő ember „kezelni ezt az óriásit már nem képes és összeomlik". 93
