Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Olasz Sándor: A kivezető út melankóliája (Krasznahorkai László: Háború és háború)

Amit Thomka Beáta Az ellenállás melankóliájáról megállapított (a regény „egyetlen gondolat történetszerű közlése"), maradéktalanul igaz a Háború és háborúra is. Hogy mi ez a főgondolat, a fentiek alapján összegezhető. A nagyjában előrehaladó történet pedig az, hogy a kisváros helytörténésze, Korim a levéltárban rejtélyes kéziratra lel. Miután mindent, környezetet, munkát, nyelvet, hazát felszámol, New Yorkba megy. Mániákus következetességgel írja számítógépbe az ismeretlen szerzőtől származó kéziratot. Valami elpusztíthatatlant keres, s ezt az Internetben, az örökkévalóságra való gyakorlati lehetőségben találja meg. A kéziratról Korim is azt gondolja, „őrült írta az egészet". De őt is bolondnak tartják mindazok, akiknek a maga exodusát és a kézirat tartalmát elmondja. Korim hallgatói - az őt kirabolni akaró pesti gyerekek, a stewardess, a new yorki tolmács és barátnője, Szabó Gyuri, a svájci vonaton ülő nő, a schaffhauseni magyar teremőr - a regényolvasóhoz hasonlóan válnak egyre bizonytalanabbá, hiszen Korim története szinte szétszálazhatatlanul összefonódik a kézirat történetével. így a szövegtestben nem válik szét a két réteg. A kézirat önállóan nem létezik, de valójában Korim szólama is hiányzik, minthogy szavait mindig valamely más szereplő továbbítja. Az elbeszélő és a szereplők közötti határ elmosódása mindenképpen új regénypoétikát sejtet, amely szemben áll az első két regény auktoriálisan uralt, stilárisan is egységes beszédmódjával. (A Háború és háború is homogén nyelvileg, de az egyénítés stiláris eszközeinek már van némi szerepük.) Ugyanakkor Krasznahorkai monográfusának, Zsadányi Editnek tökéletesen igaza van abban, hogy általában mindegyik regényről elmondható: „a múltbeli történet elbeszélése történő elbeszéléssé alakul, a történet pedig utoléri az elbeszélést, narrációvá válik." Ám nagy különbség - egészíthetjük ki Zsadányi Edit gondolatmenetét -, hogy a Sátántangóban az elbeszélő a szereplők helyett beszél, a Háború és háború ban viszont a szereplők szólalnak meg az elbeszélő helyett. „A hallgatói szerepben állók egy másik helyzetben beszélőkké válnak."

A célelvűségnek ellenálló történet látszólagos logikátlanságait persze hosszú lenne sorolni. Igaz, az Internetre küldéshez nem szükséges New York-ba utazni. A nem történetszerű befogadás azonban megtalálja azt a metaforikus hálót, amelyben a New York mint modern Bábel metaforának komoly létértelmező szerepe van. Hiszen az ezredvég „bábeli összefüggéseit" Korim csak itt értheti meg igazán (Tiranába mégsem küldheti őt a szerző): „az isten nélküli út ide vezet, a csodálatos, a lenyűgöző, a káprázatos emberhez, aki már csupán egyetlen dologra nem képes és nem is lesz soha, hogy uralja, amit megteremtett..." A kézirat mozaikjai az ehhez az állapothoz vezető út állomásait villantják föl. Ebben a történetben már végképp „nem egymás után következnek a dolgok", „a történetben megszűnt az előrehaladó idő és ily módon megszűnt maga a történet is." Csak a háború mint létmodell örök ismétlődése van. E meghatározó egzisztenciális állapot jellemzi a hat fejezetből álló kézirat különböző helyeken és különféle históriai időben felbukkanó hőseit. Nem tudni, honnan jönnek, hová mennek. Hol itt, hol ott bukkannak föl, mint Darvasi könnymutatványosai. Ahol megjelennek, ott valami közelesen megváltozik, s e változást az ötödik figura, Mastemann mefisztói alakja is előrejelzi. Ami ezt a sok-sok mozaikot, metaforikus helyet összekapcsolja, az az európai regényhagyományban oly jelentős utaztatási regények technikája. Áz út, utazás azonban - Az urgai fogoly hoz hasonlóan - nem előrehaladás és megismerési kaland, hanem labirintus. Kréta, Köln, Velence, Vallum, Gibraltár és Róma helyszínein az európai civilizáció kiemelkedő teljesítményei szolgálnak háttérként. A béke, egy másféle világállapot megteremtésének lehetőségei mind. Mint a Vallum Hadrianum, melyet Hadrianus császár a Britannia római tartományt fenyegető skótokkal szemben épített. A békét, az isteni Hadrianust és rendíthetetlen Paxot jelképező sáncfal is jele annak, hogy milyen messzire jutott az ember. Márpedig a történelemben éppen e nagy teljesítmények kerülnek veszélybe - Krasznahorkai regényeiben ijesztő természeti jelenségek kíséretében. S itt most hosszan értekezhetnénk arról a szövevényről, amely a Háború és háborút az író korábbi munkáihoz fűzi, s amely alapján valóban úgy tűnik, mintha Krasznahorkai mindig ugyanazt a regényt írná. Mikrorealizmus és groteszk fantasztikum, banalitás és filozófiai igényű, minőségű gondolatiság keveredik e regényekben. Odorics Ferenc állapította meg, hogy a Sátántangóban „a narratív szintnek szintaktikailag a regényben alárendelődik a bölcseleti szint", Az ellenállás melankóliája ban viszont „a narratív szint rovására megnő a bölcseleti szint szerepe". A Háború és háború mintha a narratív és a bölcseleti szint egyensúlyát valósítaná meg. A történetmondás, mesélés itt nem egyszerűen az író udvariassága, eseményepika és bölcseleti próza egymást erősíti. Ám esemény és gondolat eme termékeny feszültségében nem valami „történelmi vízió" valósul meg, mint Margócsy István gondolja. Hiszen az írót az emberi egzisztencia mibenléte érdekli, az, hogy „mi értelme lehet annak, ami a kettő (a születés és a halál - O.S.) között van."

Akire a szerző ezt a filozófiai kalandot bízza, meglehetősen talányos figura. Nem lehet véletlen, hogy már a Sátántangóban van egy Korin nevű mellékszereplő, aki az öngyilkos, debil kislányt biztatja

94