Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Banner Zoltán: Kiszoríthatja-e a természetes anyagot a műanyagvilág? (Bánszky Pál: Megújhodó faragóhagyomány)
Kiszoríthatja-e a természetes anyagot a műanyagvilág? Bánszky Pál: Megújhodó faragóhagyomány Bánszky Pál legutóbbi szépmívű könyvének utolsó, már a hátsó borítóra szorult mondatával lámpásként világíthatunk vissza szerző és a népi tárgykultúra négy évtizedébe. A kérdésből ugyanis nem csupán az egyik legvarázslatosabb népi és magas művészeti nyersanyag, sokezeréves vándorlásainkban legelengedhetetlenebb társunk: a fa jövője iránti aggodalom olvasható ki, hanem az ember, a hétköznapi, tehát nem tudom ma éppen, pontosan hány milliárdnyi ember természetes környezetalakító ösztönét, esztétikai ízlését és törekvését végzetesen fenyegető veszély érzete is. Egy művészeti ágazat, stíluskor, műfaj vagy jelenség (gubanc) szolgálata - kötelez. Különösen, ha olyan ágazatról, stíluskörről, műfajról vagy jelenség(gubanc)ről van szó (valamennyi fogalom egyszerre illik a témára), amelynek a dimenziói és funkciója oly mélyen „benyúlik" a társadalom testébe, mint a kortárs népi, kézműves tárgyformáló kultúra. Bánszky, rég odahagyva a művészettörténeti kutatás és írás előkelőbb, látványosabb sikerrel kecsegtető, „jövősebb” terrénumát, végülis valóban egész életét és pályáját ennek a legtöbb földrengést elszenvedett szakterületnek, s egyben a leginkább lenézett, vitatott s valóban, olykor hamis kártyákkal is játszó alkotóember-csoport tevékenységének a hitelesítésére áldozta. Azzal, hogy a szentesített értékek, a hivatalosan hivatásos művészet helyett a gyermek és a nép játszóterének a gondozását vállalta, egyáltalán nem a könnyebbik megoldásra tett. (Olyan alapvető intézmények létesítésében játszott döntő szerepet, mint a kecskeméti Szórakaténusz játékmúzeum és játszóház, a Magyar Naív Művészek Múzeuma és az Európa-szerte példátlan intenzitással működő Országos Népművészeti Egyesületek Szövetsége.) Mert igaz, hogy örökké biztos kézzel hárította, el tudta hárítani magától és intézményeitől a dilettantizmus támadását, hullámait; de ki meri manapság azt állítani magáról (ő sem állítja magáról), hogy pontosan körvonalazott meghatározása van a „nép", „népi", „népművészet", „amatőr művészet", „népi iparművészet", „naiv művészet", „hagyomány és korszerűség", stb. huszadik századvégi fogalmáról? Az elméleti megközelítés mindig is, eddig is viták kereszttüzében araszolt az igazság felé, s Bánszky nemcsak merített, hanem részt is vállalt ezekből a tisztázó csatározásokból, de a „táncot ő járta", egyedül járta a művészeti élet porondján. Tapasztalatait, adatait és meggyőződését immár - leszámítva kisebb-nagyobb közleményeit, katalógus- és meghívószövegeit - negyedik alkalommal adja közre könyv formájában, mind szélesebb körökbe tagolva, regisztrálva a magyarországi társadalomban kitapintható önkifejezési vágy és törekvés vonulatait és szereplőit. (Előző kötetei: A naiv művészet Magi/arorszngon, 1984.; Népi szobrászat, 1993.; A képzőművészet vadvirágai, 1997.) Ennek ellenére nincsenek rögeszméi, merev kategóriái és esztétikai előítéletei. Nincsenek illúziói a hagyományos népművészet fenntarthatóságát vagy visszaáhnod- hatóságát illetően, de azt sem titkolja: nem látja, mert mégnem látható, a népi tárgyalkotás, iparművészet, építészet egymást serkentő műfaji áttűnéseinek a határai(t). Ott áll tehát a társadalmi átalakulások, mozgások, mozgalmak által meghatározott ágazatok és műfajok, művek és alkotók „sodrásában" évtizedek óta, s miután kiállításaival, szervező tevékenységével (pályázataival) és könyveivel hosszú időre világosan kijelölt mederbe terelte a kortárs naiv festészet, majd a kortárs naiv/népi szobrászat jelenségeit, most a fafaragó hagyomány és gyakorlat legutóbbi huszonöt évét azért vette vizsgálat alá, hogy azoknak is igazságot szolgáltasson, akik nem a műtárgy-teremtés szándékával választanak maguknak egyéniségükhöz és anyagi/szakmai lehetőségeikhez illő közeget (a faragható és szerkeszthető fát), hanem (ellenkezőleg), az anyag felől közelítenek a művészi, de legalábbis az esztétikai érték kategóriája felé. Természetesen ezúttal sem kerülheti meg a naiv faszobrászat meghatározó egyéniségeinek - például Honra János, Bakos Lajos, Örsi Imre, Zsitva Miklós, Répás János stb. - alakját; e mostani összefoglalás igazi tétje azonban annak az eddigieknél sokkal átfogóbb tárgy- és térformáié tevékenységi területnek a bevilágítása, érzékeltetése, amelynek dimenzióit már maguk a fejezetcímek is elárulják: Közös műhelyek, alkotóházak (11-20.1.), fátek- és játszótér készítés (20-35.1.), Szobrok-emlékoszlopok- emlékművek (36-50.1.), A ház és környezete (74-77.1.), Népi hangszerek (78-80.1.). Mi sem természetesebb, hogy a kötet több mint felerészét kitevő, jellegzetesen tárgyilagos, 111
