Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Szekér Endre: Az összehasonlítás lényege (Nagy Miklós: Klió és más múzsák)

lyen jó lenne, ha a magyarok megismerkednének az osztrákok Bán bánjával, és az osztrákok pedig a magyarokéval, Katona József drámájával. - Bár más kort idéz, mégis végtelenül érdeke - az összehasonlító elemzés - hogyan mutatja be Kossuth Lajost két írónk: Jósika Miklós és Jókai Mór. Ebben az esetben már maga a szerző, Nagy Miklós is utal műfajváltására: az irodalomtörténeti tanulmány közelebb áll az esszéhez. Jósika személyes kapcsolatba is került Kossuth Lajossal, az Egy magyar család a forradalom alatt című regényének több fejezetében részletesebben szól Kossuthról (pl. Világos, Kossuth Lajos Poroszlón), olykor lelkendezve, rajongva, máskor tartózkodással, hibáztatva, aztán újra másképp, művészi erővel. Jókai Mór a bátor és maradandó államférfit ábrázolja Kossuthban, az 1848/49-es szabadságharc fundamentumát, „melyre a jövő évezred története leend felépítve”, írta Jókai. Bár az Emléksorokban sötétebb színekkel fest, hibákról ír, mégis az összkép: maradandó. A közvéleményben lévő ellentétek közül kiemeli az Illyés Gyula-drámában, a Fáklyalángban lévő felejthetetlen szellemi párviadalt, párbeszédet: Kossuthét és Görgeyét. S érdekes ellentéttel folytatja Nagy Miklós a Kossuth-képet: most Jókai és Móricz véleményét veti össze. Számos költött Jókai-hősben lappang néhány vonás - Kossuth Lajosból: itt A kiskirályokban, ott A régi jó táblabírákban, amott a Bolivárban. Egy- egy pillanatban világossá válik, hogy Baradlay Ödön 1848 márciusában mondott hatásos beszéde a szabadságról a bécsieknek A kőszívű ember fiai című regényében - Kossuth alakját, szónoklatait idézi. Móricz Zsig- mond pedig a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című regényében, aztán pl. egy 1941-es újságcikkében vall Kossuthról, aki „isteni szerencsével és ihlettel” vitte véghez vér nélkül a változást, a forradalmat. A számos regényhőst elemző irodalomtörténész olykor esszéíróvá válik, költői szavakat használ: „A gyémánt drágakő marad, akárhogy csiszolják, de csiszolói, csodálói más-más oldalról szemlélik, így eltérő lesz a fénytörése, színpompája.” Kossuth személyiségét is így látják...

Jókai Mór, Kemény Zsigmond - állnak legközelebb Nagy Miklóshoz. Ezt számos tanulmánya, monográfiái is jelzik. S közben gyakran ott van Klió, a kilenc múzsa egyike, a történetírás múzsája. Kemény Zsigmond és a történelmi regény nyugati mesterei című tanulmányában főleg Walter Scottra figyel, a

Wawerleyre, a „szükséges anakronizmus elvére”, a párbeszédekre, a drámaiságra, a részletek fontosságára, a vizualitásra stb. Kemény Zsigmond is követte azt a történelmi regényírói elvet, hogy a műben a képzelet-alkotta szereplők kerüljenek előtérbe, és az ismert történelmi alakok pedig csupán a háttérben jelenjenek meg. A rajongók, a Zord idők írója ezt ki is fejtette, hogy miként kell Kliótól egy- egy motívumot kölcsön venni, és a kortól inkább csak „színt, zamatot, szellemet”. Míg Scott derűsen mesélt, addig Kemény Zsigmond lélektani tragédiát írt - regényben. Majd így folytatja Nagy Miklós: „Mindketten erősen ragaszkodtak szülőföldjükhöz, az ottani folklór és nyelvjárás gyümölcsöztetésében a nemzeti jelleg kibontakoztatásának egyik föltételét ismerték fel”. Számos történelmi regényt és esztétát idéz Nagy Miklós, de sohasem engedi, hogy ellepje önmagát a sok „idegen” mű: előlép ő maga, az irodalomtörténész, az esszéíró. Félreérthetetlenül kimondja a véleményét: „Talán nemzeti elfogultság nélkül állapíthatjuk meg, hogy Scott és Kemény esetében erről van szó”: esztétikai értékekben meghaladja jelen esetben is a tanítvány a mestert. Azaz: Kemény Zsigmond Walter Scottot.

Klió alakját, hatását nem tudja az irodalomtörténész sem elkerülni. Ott van mindig a magyar irodalomban Katona József Bánk bánjától a jelenkorig, például Fodor András A kollégium című naplókötetéig. Amikor Nagy Miklós a későromantikus magyar regényekben vizsgálja a társadalom és a nemzet alakulását, akkor kevésbé ismert írók művét is feldolgozza. A XIX. század második felében Jókai regénycímei (Az új földesúr, Felfordult világ stb.) is jelzik a korváltást. Megváltozik a társas élet, mint Mocsáry írta röpiratában, idegen bérlők érkeznek német földről, mint Degré Lajos írta. Mások a társadalmi rétegződés problémáiról írnak, a főnemesekről, a pénzemberekről, a felkapaszkodás és a lesüllyedés fényeiről Degré Alajos, Abonyi Lajos, E Szathmáry Károly stb. Nagy Miklóst nem egyszerűen az irodalmi témaváltás, a regény műfajának alakulása érdekli, hanem ezzel együtt a művekben szereplő emberi típusok, új társadalmi jelenségek: a „XIX. század szelleme”. Ahogy a századvégi magyar regényeket vizsgálja, azonnal párhuzamba (ellentétbe) állítja a Jókai-regényekkel, az Egy magyar nábob vagy a Kárpáthy Zoltán hőseivel. Például felveti azt, hogy Jókai rokonszenves regényhősei mellett is feltűnnek az ellen93