Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Bombitz Attila: Indiántánc (Németh Gábor: A huron tó partján)
Bombitz Attila Indiántánc Németh Gábor: A húron tó partján H í.-ogy lehet-e. Persze kezdettől fogva lehetett, de nem akárhogyan. Peter Handke legutóbb az Egy évem a Senki öblében jelentette be, hogy csak magáról, a benne kavargó semmiből tud írni. És minden saját énjének része és változata, ami így elbeszélésein keresztül megmutatkozik. Nem is tudnék mást. A semmiből teremteni mindent: emléknyomok feltérképezése a fantázia segítségével. A semmiből írás azonban félreértésre adhat okot: nem a semmiről írás a tét, a semmi könyvei az írásmóduszon keresztüli létezésről szólnak. A mindenkori én a semmiből teremtődik a fehér papíron újjá, és legyen bármilyen poétikai világállapotában, létezése csupán beszédmód, írástudás kérdése. Ahogy a mítoszé is, a benső kijárat nélküli labirintusé, amelytől egy másfajta — magán - mítosz megteremtésén keresztül vezet el az út. Nyomasztó destruálódása után most mintha a maradék személyiség egyre nagyobb teret kívánna újra. Nyilvánvaló, hogy a személyes élmények, a posztmodern közben vagy után maradt maradék én tapasztalatai, kimondva, kimondatlanul átszövik a legdermedtebb szövegegységeket is. És persze már nem prousti értelemben vett emlékezésfolyamok történnek vaskos köteteken keresztül. Rendelkezésre állnak kipróbált technikák, amelyek az írói-elbeszélői tárház móduszaihoz alakulva és az ismétlés veszélyét kerülve igyekeznek saját rendszert teremteni önmaguk reflexív legalizálásához. A kilencvenes évek második felét - tematikus mátrixot feltételezve a maradék én történeteihez - alapvetően meghatározza a személyiség vagy a személyesség újrakódolt leírása. Az utolsó, igazi (alig modern) emlékirat Nádas Péteré volt még 1986-ból. Ami mostanság történt, az a nagy monolit árnyékával szemben aprócska menhírsor-állítás: törmelékekből, darabkákból, maradék éntörténetekból összerakosgatott, vékonyka könyvecskék sorozata. Legújabb emlékirataink könyvei (a sikeresen destruált én sikeresen újraírt változatai) közül a következőket érdemes egybeolvasni: Garaczi László kezdte az összetett énezést egy könyvével korábban, az Egy lemúr vallomásai 1.-vel, a Mintha élnél címűben, amelyben bejelentette a szilánkos emlékvilág össze- rakosgatásának hagyományos eredetű igényét (Jelenkor, 1995). Závada Pál a nagyszerű Jadviga párnáját megelőzve addigi magán, törté ne tét igyekezett irodalmi technikák minden megmozgatásával feltárni a Mielőtt elsötétül elbeszélésében (Jelenkor, 1996). Sándor Iván a Tengerikavicsban teszi a személyes megszólalás veszélyeztetettségének tudatában még elmondhatóvá a minden gyanú felett álló maradék én időt és teret átlényegítő történetvilágát (Jelenkor, 1996). Kukorelly Endre szinte minden könyve, ha nem is elsődlegesen, de megkerülhetetlenül akceptálta e részé n részmegszólalásait. Legújabb, H.O.L.D.E.R.L.I.N. című kötete azonban értelmezhetetlen szövegtömbként maradna ránk, ha nem olvashatnánk ki emléktöredék-hasadékaiból egyfajta elmosott létezéstörténetet (Jelenkor, 1998). Garaczi László a Lemúr... 2. Pompásan buszozunk! fejezetében sokkal konzekvensebben és így tradicionálisabban fókuszálja az én és az ént relativizáló világ 92
