Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Bombitz Attila: Indiántánc (Németh Gábor: A huron tó partján)
emlékeken és dokumentációkon alapuló történetét. És sorra került most Németh Gábor. Nem kétséges, hogy meglepetés ez a könyv, nem a Németh Gábortól megszokott, hidegen okos könyvek sorát folytatja A húron tó (Filum, 1998), mert bár továbbra is szigorúan kidolgozott, tökéletesen helyére rakott mondatokkal, bekezdésekkel és szövegekkel van dolgunk, a hang, amin e mondatok életre kelnek a fehér és magányos papírlapokról, sohasem volt ennyire meleg és személyes. Úgy tűnik, számomra legalábbis, szükség van a hiteles és megélt szavak nem kizárólagosan légből kapott, fikcionált és kificamított történetsoraira is. A gyanú persze mindenütt kísért: hogyan lehetne egyszerrre szemérmesen és személyesen megszólalni, miközben mégis védeni kell a mindenkori megszólaló ént a leírt vagy leíratott eseményrendszerek valóságcsapdáitól. Emlékiratozás és életrekeltés. Szükséges, de nem feltétlen része komoly életműveknek. Mégis: mintha maradék darabjaiból, az életművek művi egészéből, újraéledni, körvonalazódni látszana a szelíd én maradéka. Csupa magánzó technika. Persze mindenki a maga poétikus beszédmódjának megfelelően alakítgatja-hajlítgatja a maga énjét, hogy legalább jelzésértéke legyen annak, aki vagy ami még beszélne itt, elbeszélne valamit. Distanciát kell teremteni: Garaczi elviccel, Sándor Iván imaginál, Závada túltranszponál, Kukorelly grammatikáz. Ahogyan az a kilencvenes évek végéből látszik. 2. És itt kerül sorra a maga énképének virtuóz transzformálásával Németh Gábor. Az igencsak ötletes (kézenfekvő) mediopalatáhs-nazális zöngés spiráns, egyébként pedig macskakaparásos névjelöletével, az engével (legyen ez az angyal monogram a könyv egyes szám első személyű hőse), ugyanakkor pedig azzal a hihetetlen merész tartással és kitartással, amelyet a (függőben) című szöveg ír le (most és itt, kiszakítva az idézet függőségéből): „(Akkor nyilván nálam nagyobb erő tart valami fölött. Most már csak ezt kellene értelmeznem. Hogy mi az, ami tart, a Törökfürdő szerkesztői »a felkérőben« megnevezték. Úgy látják, a józanságnak volnék kiszolgáltatva. A józanságomnak volnék kiszolgáltatva. A józanságomnak. Ez zavarbaejtő. Az enyém, de rajtam uralkodik. A részem, de elborít egészen. »Rímel.«. Uralkodom magamon. Ez nem demokrácia, nincs szavazás négyévente. A józanság diktatúráját csak egy forradalom söpörheti el. / De engem jobban érdekel az első kép. És abból is valami fölött. »Csapiáros.« És abból is a valami. Mibe zuhannék, ha nem tartana fönn a józanságom? Hát, nem föltétien egy hordó unikumba. Bár Az »amibe zuhanna« is sötét. De inkább, mint a kátrány. Rossz hasonlat, és mégis jó. Mert bár nem sűrű, mégis nehéz az anyag. Anyag? Inkább szellem. Sötét és meleg. De nincsen határa. Örvénylik mégis. Húz, lefelé. Annyira könnyű volna engednem neki. Behunyom a szemem. És csak rá kell gondoljak arra a leheletnyi területre, a két szemöldök között, nagyjából, ahol a harmadik szemet sejtjük, azonnal elfog valami könnyű szédülés. Könnyű? Bárhová elvinne, tényleg, szemhunyásnyi idő alatt. Nem emlékszem, mikor éreztem ezt először. Semmiféle segédeszköz nem kell hozzá. Csak lehunyni a szemem, és odafigyelni. Néhány másodperc múlva elkezdenek repedezni az éndarabok. Hogy semmi fölösleges ne maradjon. Irány a névtelenség. Kozmikus vihar. Soha nem mertem engedni neki. Ahogy megérzem, elkezdek kapaszkodni. Féltem magam. Túl sok minden tart itt. Túl sok minden érdekel. Érzelmeim vannak. Féltem a dolgaimat. Személyes névmásokat akarok, egyes szám első személyt. Ént, igen. Nem akarok elrepülni. Nem akarom siettetni a dolgot. Amúgy persze nagyon érdekes volna. Például, hogy azután mi maradna itt. Egy halott? Egy tetszhalott? Magammal vinném az életemet? De hová? Visszadöbbenek.)” Döbbenetes látás és józanság. Ha az egyes szám első személyű névmáshoz ragaszkodót itt és most Németh Gábor nevével azonosítom (indiánbátorság), akkor azt kell mondjam, ilyen önkontrollal rendelkező, és szimpatikusán kérdező figurával - mostani történeteim közt — régen nem találkoztam. Minden valószínűség szerint az az állandó szinten tartott és működtetett látásmód tesz bizalmas és cinkos olvasójává Németh Gábor 93
