Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Ferdinandy György: A hegy
koromban is németül beszéltek. A vendéglők gesztenyefái alatt pedig kék-kötényes őslakosok döngették a palánkot, állítgatták a kuglibábukat. Szinte hihetetlen, hogy mindez egyetlen ember életébe belefér.A donauwasseres és a mai, gépkocsin grasszáló újgazdagok. Ez a mező, a Hegy lábánál, volt a Zólyomi út. Két keréknyom, a budaörsi laktanyától a felsőkrisztinavárosi templomig. Nem visz be, a városba, se ki, vidékre. Ma azt mondanák: sehová se vezet. Békésen körbejárja az apró, törpe hegyet. Időközben kiszakították belőle a nyolcas busz vonalát, felépült a Hegyalja út és a Saxlehner-villa helyén a Notre Dame de Sion. Csak a két vége maradt meg, azoknak még ma is Zólyomi út, illetve lépcső a nevük. Ott lakik első barátom, Vermes Laci. Pontosabban nem is ő, hanem Vermes László doktor, aki csak hallomásból tudja, hogy a háború előtt is valami névrokonáé volt ez a ház. Vannak ilyen véletlenek. Ez lenne a folyamatosság itt fenn a Hegyen. Harmadik nekirugaszkodás Másnak csak egy kopár szikla. Elő anakronizmus a város közepén, beépítésre váró üres telek. Nem elég magas, hogy felhívja magára a figyelmet, de ahhoz, hogy megfeledkezzen róla az ember, nem elég jelentéktelen. A nyugatról érkező autópálya mentén az irodalomban egymást követik az ilyen apró dolomithegyek. A Csík-hegy, a Nap-hegy, a pöttöm Kálvária-hegy. A Törökugrató. A Sashegy az utolsó a sorban. Két azonos méretű sziklakúp, az éles lejtőkön csak foltokban tapad meg a gyér sziklagyep. Harminc hektár; régen, még az úgynevezett békevilágban, gyakran felhozott ide minket apám. Télen hóembert csináltunk, tavasszal néztük a budaörsi repülőtérről felszálló apró gépeket. Akkor még csendesebb volt a város: jól hallottuk a Kelenföldön tolató tehervona- tokat, és ha nem fújt a szél, a laktanyából is felhallatszottak a vezényszavak. A háború harmadik évében felvontattak a csúcsra egy légvédelmi üteget. Attól fogva döngött, dübörgött a föld a hegyen. A sziklák közé pincét fúrtak a katonák, akkor úgy mondták: óvóhelyet. Hosszú hónapokat töltöttek a hegy gyomrában a környékbehek. Amikor kitavaszodott, felmentem újra a csúcsra. Egyedül, addigra már apa nélkül maradtak a hozzám hasonló háborús gyerekek. Bajonetteket gyűjtögettem, kézigránátokat. Egyszer a déli oldal éles sziklái között találtam egy németet. Ott, ahol most a haragos siklót lesik a természetvédelmiek. Nézegettem a kilátást, a Kamaraerdőt, a Csepel-szigetet. A gödöllői dombokat, a hajtűkanyart Kerepes felett. A Duna Óbuda magasságában folyik bele ebbe a képbe, és valahol a szabadkikötőnél tűnik el a budafoki pincesor alatt. Itt minden közel van, és mégis távol. Innen madártávlatból figyelhettem az embereket. Néha eszembe jut: milyen nagy szerencse, hogy városi gyerek létemre van egy ilyen félreeső, zord helyem. Egy város közepén sok minden nő ki a földből. Hegy, nehezen. Ez pedig itt van, kétségtelenül. Érdekes pusztulási forma eredménye - mondta rólam is Nyugaton a kritika. A dolomitsziklákat márga övezi, a hegy lábánál sárga agyag van, a dűlők, árkok mentén köpenyszerűen veszi körül a hegyet. A dolomit a látszat ellenére nem mállik, és nem oldják az ásványvizek. Viszont könnyen törik és hasad. Erdő nem is tud lábrakapni az így keletkező törmelékeken. Legfeljebb csenevész kartszbokor. A sekély talaj éppenhogy elbír egy-egy novellát, elbeszéléskötetet. Igazi regény nem ereszt benne gyökeret. Természetes, ősi kopárság. Lassan képződik a föld, és mire megtapadna a sziklán, jönnek a völgyből az újabb légvédelmi ütegek. A régmúlt megőrzésére viszont — érdekes - ezek a dolomittömbök kiválóan alkalmasak. Ősrégi fauna és flóra él mindmáig a hegyen. A déli oldalon például jégkorszak előtti növényeket őriz a dolomit. A meredek sziklafelületeken mediterrán flóra virágzik, de vannak itt havasi növények is, minden, amit csak összehordtam negyven év csatangolása alatt. A lágyszárúak valamilyen raktározó szervet fejlesztettek ki magukban. Összegyűjtik a tápanyagot, azután vegetálnak egész éven át, mint én a trópuson. 127
