Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Ferdinandy György: A hegy
Az állatvilágból ma már többnyire csak a madarak élnek. De néha napozik a sziklákon egy-egy haragos sikló, a legnagyobb közép-európai hüllő'. Elszánt, ingerlékeny állat, mérge viszont nincs. Ártalmatlan, hiába harap. Nem tud kacsintani sem: szemhéjai lenó'ttek. írom tovább az életrajzomat. Túl sok idó't töltöttem idegenben. Néha már-már azt hittem, álom volt csak a múlt. Hogy talán nem is létezett. Feleségem is ezt állította, miután hazalátogatott. Miféle csúcs? — kérdezte ingerülten. Nem látott a ház, a kert körül semmiféle hegyet. Pedig itt van ma is a helyén. Néha fölmegyek, megnézem, virágzik-e a húsos szirmú leánykökörcsin, énekel-e a fülemüle a bokrok alatt. Itt repül át felette a Ferihegyről induló trópusi járat. Tényleg nem nagy. Nem az Andesek jutnak róla az ember eszébe, és nem a Grand Kanyon. Apró, de szilárd szerkezet. Az én hegyem. Negyedik nekirugaszkodás Számomra élőlény ez az utca. A két háború között az úttestet megemelték, az alsó házsor lekerült a mélybe, csak a kémények ágaskodnak a bokrok fölött. De a házakat sűrű bozót fedi enélkül is mindkét oldalon. A kerítést erre még Vass és Kovács készítette. A karók már kidőltek, a drót régen elrohadt. Az itt élők mégis kulcsra zárják a bejáratot. A legtöbb kapun még az ötszámjegyes — ennyi per ennyis - helyrajzi szám is rajta van. A levélszekrényre fehér festékkel írják fel a lakók nevét. Nem valami elegáns megoldás, de az olajat nem mossa le az eső és nem szívja ki a nap. Ott van azután még a csengő zsinórja, amit szépen, ütemesen rángatni lehet. Kis görbe utca, a hegy lábától vezet a temető árka felé. Régen onnan indult, ahol a két törpe csúcs találkozik. De a sarki telkeket azóta levágták. Szemben apró boltok épültek a Zólyomi útból kihasított járdaszigeten. A kertekből ma is kihajolnak a járda fölé a gyümölcsfák. Egy-egy meggyfa vagy korai cseresznye, amiről szedhet a járókelő, ha megszomjazott. Az utca derekán pedig még állnak a régi diófák. Télen itt tanyáznak a varjak, ledobálják az aszfaltra a diót, feltörik. Kis görbe utca, mondom. A Lejtő út falánál ez is megszakad. Innen lépcsőn kapaszkodik tovább az ember. Harmincöt grádics, nem felejtettem el. Háromszor tizenkettő, de egy valahogyan lemaradt. Odafent az utcából csak egy keskeny ösvény marad. A kerítés kidőlt már erre is, a kertek szegélye aranyeső, bodzabokor, orgona. A régi Zólyomi út is ide torkollik; hosszú, meredek lépcső, mire ideér. Megy le a mélybe, a villamosig. Ez itt valami magaslat volt; a Bélakerttel szemben áll is egy tömzsi vasoszlop, ennyi és ennyi méterrel a tenger szintje felett. Lámcsak, a tenger. Mióta visszatértem, eszembe se jutott. A régi kaszálót már beépítették. Már nem járnak ide szánkózni a környékbeli gyerekek. Az utolsó kanyarban az ösvény ismét utca lesz. A nevét megtartotta, egészen az árokig, ahol a Farkasrét felé kapaszkodik a villamos. A temető fala mentén kocsmák sorakoznak. Még nem is régen állt erre egy-két régi parasztház. Szemben, a domb oldalába valaki feketefenyőket ültetett. Annak idején cirádás faépület volt a villamosmegálló. Nyilván feltüzelték a háború alatt. Nyáron az ember erre jár haza. A Bélakerttől a Várhegyre nyílik a kilátás. A Hadtörténeti Múzeum sárga épületére, a Magdolna-toronyra. Nem évül el a látvány, pedig már több mint fél évszázad óta figyelem. Megyek hazafelé. Hajnalban ilyen álmokat lát az ember lent a trópuson. Ötödik nekirugaszkodás Itt a hegyen mozgékony, nézelődő emberek éltek, mióta csak az eszemet tudom. Vasárnap hol Makkosmáriára, hol Remetére zarándokoltak az őslakosok. Első emlékeim közé 128
