Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"

Ezt a Pusztai szél című verset azért ajánlottam Illyés Gyulának, mert az ő Puszták népe könyvének leírásai sokban egyeznek az én emlékeimmel. A kerek üveglap korongján fényt kattintó fali villanykapcsolót a kastély irodájában láttam eló'ször. Biciklije csak az ügetők új trénerévé hívott ezredes úr lányának volt. A cselédlányok csak sátoros ünnepeken juthattak be az „angol park” tearózsái közé. A férfiak egyetlen szórakozása a víztorony alatti kuglizás volt. Legnagyobb társadalmi eseménynek a lengyeltóti tűzoltók bemutatóját tekintették, s a harangláb-szentelést, melyen még a Kegyelmes Asszony is részt vett. Tóti magasabbrendű, részemre sokáig rejtelmes világát, nővéreim hozták közelebb. A fiatalabb Bözsi oda járt polgári iskolába. Sokat emlegette Léh Ilona és Kiss István László nevű tanárait. Gyakran fölmondta eló'ttem az igen könnyen tanult, leckéül kapott verseket. A szavak fantasztikus elevenséggel, sohase látott képekkel, sohase hallott nyelvzenével idézett édeninek remélt szépségét, s elvesztésének szívszaggató lírai fájdalmát így élhettem át eló'ször Csokonai „ Földiekkel játszó égi tüneményét” hallva. Idó'sebb nővérem meg a híres varrónő' Szentes Jánosnénak lett kiváló tanítványa. A bejáró iskoláslányokkal ácsorogva, vonatra várva, a Tóti állomáson ismerkedett meg az ottani pályaúr fiával, jövendő' sógorommal, Lukács Jánossal. O, az állástalan értelmiségiek harmincas évekbeli kálváriáját járva, ingyenes jegyzó'gyakornok volt, látrányi irodista, majd leendő' apósa pénzén a szombathelyi jegyzó'tanfolyam hallgatója. Csak hét évi jegyesség után vehette feleségül Etelka nővéremet, mikoris 90 pengó's fizetéssel kinevezték végre a fonyódi községházára pénztárosnak. (Éppen ennyi pénzbe került az esküvői ruhája, melyet tizennégy évvel később házasságom alkalmára, tóié örökölve én is viselhettem.) 1940-től Jani sógor Fonyód segédjegyzője lett, majd sorozatos katonai behívások után, 1942 őszén, a brajnszki erdőben, aknatépett lábbal, hadirokkant. Hosszú budapesti kezelés, gyógyítás után 1944-ben, még Keresztes- Fischer nevezte ki Buzsák főjegyzőjévé. Helyét augusztusban foglalhatta el. Bárha a legnehezebb időkben - frontidőszak, kitelepítés, újjáépítés gondjai közt volt a község szíwel-lélekkel demokratikus elöljárója, — Tömpe alispán, 1948 nyarán elmozdította, s a több ezer aláírással döntése ellen tiltakozóknak mindössze eny- nyit mondott: — Nem sajnálták rá a papírt?! Az állásból állásba üldözött, műlábbal vonszolódó férfi életét bizonnyal megrövidítette ez az üldöztetés. Utolsó napjait, 1967 tavaszán, a lengyeltóti kórházban töltötte. Szeretném tudatni, hogy 1956 októberében Fonyódra, Buzsákra, Lengyeltótiba egyaránt hívták vezetőül. A tóti felkérést fogadta el. Közmegelégedésre végzett akkori tevékenységéért nem vonták felelősségre.

„Ruháit mindig rám szabatta, / villámokkal se tudta eltakarni / gyöngéd szívét...”- írtam róla A család című versemben.

O hozta pusztaberényi házunkba az első verskötetet, Petőfiét. A betűvetésre pedig egy frissen kinevezett lengyeltóti fiatalember, Tari János tanított a herényi iskolában. Az ügetőpálya, a versenyistállók és cselédházak közt nagy izgalommal mentem az első napi beavatásra. Jól fölkészítettek rá, mégis féltem, a tóti plébános kérdésére - milyen vallású vagyok? - tudok-e majd helyesen felelni. Merthogy apám hitét követve, engem Kaposmérőben reformátusnak kereszteltek, de a csillagbuzogányos templomban aztán sohase voltam.

Tari János az iskolaépületben lakó Frick Béla tanító urat követte tisztségében. Sokat vesződött velünk, különösen egy Franch János nevű, fékezhetetlen osztálytársunkkal, aki a csúfnévosztogatástól az ütlegelő önbíráskodásig bőven kiélte rajtunk agresszív ösztöneit. Fantáziája, valamiféle népi őstehetsége mégis volt, mert betyárnevekkel ruházott föl bennünket. Én voltam például a Fokos Imre. Szabó Pistának pedig valami sorsjáték gyalogló figurájától inspirálódva,

149