Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
eldalolta, jól kirajzolt triós, kvartos dallammenettel: — Mén a Pityu papája Szigetvárra... Tari tanító úr, emlékezetem szerint csak egyszer használt pálcát, amikor panasz érkezett hozzá a napraforgószáron ugráló, tipródó iskolások ellen. Egyébként igazságos volt és ügyesen tanított. Karácsonykor már tollal, tintával írtunk szabad fogalmazásokat, pedig mi még palatáblán kezdtük a betűrajzolást. Annyit tudtam meg tanítóm magánéletéről, hogy nagyon érdekli a sport, különösen a futball, s hogy az utolsó szerencsés hazai nyelvújításban, a sportkifejezések megmagyarításában is részt vett. Úgy tudom, az ó' ötletére változott a rüszt-tel való rúgás csűddel-valóra. Sose kérdeztem tóle, így volt-e valóban, pedig vele kezdődött a sor, hogy tanítóim, osztályfőnökeim (a gimnáziumban Hetyei József, Takáts Gyula) íróként működtek. Lengyeltótiba látogatásaimnak mindig volt valami ünnepies, vagy ha orvoshoz vittek oltásra, miegyébre - szorongató jellege. Egyszer az uraság, hogy szavazni mehessen, hintót is kölcsönzött apámnak. Egyetlen megjegyzéséből megértettem, hogy a közalkalmazottnak mennyire megszabottak a döntési lehetőségei. Tótiban majdnem mindig megfordultunk Faschingéknál. A lányokkal, Idával, Arannyal nővéreim jóban voltak. Engem a nagyfiú Csuli játékai bűvöltek el. Volt neki még valami villanyra járó cséplőgépe is. Mert amit még nem említettem, szenvedélyesen játszó, méghozzá a pusztától való távolság, a testvéreimtől való évkülönbség miatt magamban és magamnak játszó gyerek voltam. Órákra elhúzódtam az állomási kisudvar sarkába, innét-onnét került csavarjaimmal, sínszögeimmel, vasdarabjaimmal foglalatoskodni. Amikor mind komolyabban került szó a Berényből Tótiba, saját házunkba költözésről, azt még csak el tudtam képzelni, hogy a Boconádi-kaptárakból rajzó méheket áttelepítik, hogy Józsi bátyám esténként fólhangzó citerazenéje az ottani csupasz udvaron is elfér, de hogy ezek az én fantáziával megelevített átabota játékaim, „vasdarabjaim” nem lesznek méltók az odavitelre, ez a családi törvénykezés nehezen múló szívfájdalommal töltött el. 5. Apám váratlan, de utólag ugyancsak igazolódott döntése volt, hogy első elemi után járjak a jóhírű kaposmérei református iskolába, az akkor éppen igazgató-tanítóvá kinevezett Varga Pál elé. Évtizedek óta magányosan élő ottani nagyanyám megörült, hogy három évre fiává fogadhat. Apám többek közt annak örült, hogy a gyerekkora óta nem gyakorolt zsoltárokat visszahallhatja tőlem, (Karácsonykor már a LXXIX-ediket, az Öröködbe Uram pogányok jöttek-et is fújtam.) Örültem én is, hogy igazi pajtásokra találtam, hozzáidomulhattam egy kaposmenti, igazi falu parasztéletének rétjeihez, mezeihez, gyümölcsfás, gazdag dombjaihoz, évszakok szerint szabályozott, színes, emberi világához. Látóköröm változására is jellemző, hogy Pusztaberényben úgy töltöttem el nyolc évet, hogy soha senki sem beszélt nekem a film és mozi létezéséről. A városközeli Mérőből unokanővéreim úgy ültettek be a Kaposvári Városi Mozi gyöngyvászna elé, hogy sejtelmem se lehetett a fénykéve-vetítette varázslat titkáról. Apám harmadik bölcs döntése az volt, hogy tízéves koromban, helyet biztosított nekem, kezdő gimnazistának a Kaposvári MÁV-fiúnevelő intézetben. Még pusztaberényiként vonultam be (a II. világháború kitörésének napjaiban), az eleve katonai reglamák szerint berendezett intézetbe, (közkeletű nevén a 150
