Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Legenda Szabó Lőrincről (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

hatatlan versolvasó is volt lektori értelemben. Tudniillik ezt én is, aki ekkoriban ismertem meg őt, mint iíjú Eötvös kollégista, a Válasz végnapjaiban, tapasztaltam meg később is, mint kiadói szerkesztő. Ha egy vers került a kezébe, a második sor után már nem azt a verset olvasta, hanem a benne rejlő verslehetőséget, ami vagy megérintette őt, vagy nem érdekelte, és akkor már behelyettesítette ezzel a képzelt lehetséges Szabó Lőrinc verssel az eredetit. Könnyezve olvasott fel a kiadóban is, személyes találkozásunk során is nem egyszer olyan rossz, lapos verseket, a felolvasást azzal fejezve be, hogy „boldogan aláírnám a nevemet”.

Lakatos István: Na, most jól megadtad nekem, kedves Matyi!

Domokos M.: Nem adtam meg neked, mert ez az igazság. Ebbe belefértek tehetséges emberek is.

Hárs E. : Vittem mindig a verseket, előbb gyakrabban, később ritkábban, neki. Segíteni nem tudott rajtam, mert olyan idő volt akkor. O sem jelent meg, úgyhogy teljesen reménytelen volt, hogy én mint teljes kezdő, megjelenjek. Az utolsó reménysugár volt, hogy 1949-ben egy elbeszélő költeményem pályadíjat nyert. Ezt nagy örömmel ünnepelte a családdal együtt, de hát egyébként semmit sem javult a helyzetem. Mégis, hogy ne legyek annyira elszigetelve irodalmilag, miután én a külügyminisztériumban dolgoztam, ahol nem nagyon foglalkoztak ilyen dolgokkal, és inkább el kellett titkolnom, hogy ilyen ambícióim vannak, próbált társaságot szerezni. Az első ilyen kísérlet volt, hogy a jelenlétemben Lakatos Istvánt felhívta, és elkezdett rólam beszélni, megkérdezte tőle, hogy nem lehet-e valamit csinálni az érdekemben. Hát sajnos akkor olyan helyzet volt, hogy nem lehetett, de ez is mutatja, hog őfelé fordult először a bizalma. Ezután kerültem össze - szintén az ő közvetítésével - Tornai Józseffel.

Tornai József: Általában valami olyan kedvesség áradt belőle. Gondolom, azért is, mert akkoriban, hát az ötvenes évek legelején vagyunk, rettentően elnyomott helyzetben élt. Nyilvánvalóan ilyen értelemben nagyon jólesett neki egy akár tehetségtelen vidéki fiatalembernek az abszolút tisztelete, sőt imádata. De a versekről egyre rosszabbakat mondott, általánosságban pedig, tehát verstechnikán túl, már az volt a benyomása, hogy - ahogy ő mondta - túlságosan mentálisak a verseim, sokkal jobb lenne, ha leülnék a sarokba és leírnám, hogy mit érzek akkor. Érzékletesebben és testközelibben kellene a dolgokat megfogalmazni. Aztán következett még egy valamivel drámaibb fordulat, mert nem tudom már, hányadik alkalommal egy csomó verset legépeltetve és úgy eléggé ideiglenes módon ugyan, de beköttetve, keményfedelek közé, elvittem neki, és legközelebb, amikor újra nála voltam, az volt a rövid véleménye: „Ezt kár volt beköttetni.” Erre írtam neki egy nagyon felháborodott levelet, amint látom, a Petőfi Irodalmi Múzeum tárában is megőrizték, amiben az állt, hogy borzasztóan csalódtam egy ilyen nagy költőben, noha nem azt vártam, hogy belőlem Byront, vagy Shelleyt vagy mit tudom én, kit csináljon, de azért eny- nyire nem lehetnek rosszak a verseim. Erre aztán az történt (én akkor még a Csepel Autógyárban dolgoztam), hogy egyik nap felhívott, ami még nem fordult elő, mert mindig én hívtam, és úgy beszéltük meg a látogatásaimat, ő hívott fel, és valami olyasmivel, hogy „még mindig haragszunk?”. Mondom, nem haragszom, de irtózatosan csalódtam. „Ne veszekedjünk” - mondja ő. Szóval, olyan volt, mintha valami férfi-nő viszonyban került volna sor valamilyen vitára. Úgyhogy, ezek után aztán én is teljesen feloldódtam, és nem volt többé szó ilyesmiről: később tudtam meg, hogy Hárs Ernőnek, akivel összeismertetett és összebarátkoztatott (ez a barátság mind a mai napig tart), azt mondta, hogy ebben a fiúban azért van valami olyan egyszerűség, ami már azért mégiscsak úgy fest, mintha költészet volna.

Hárs E. : Mérhetetlen sokat ártott neki, hogy mindenkinek hallatlanul őszintén megmondta a véleményét. Mert persze egy kezdő költő, az se örül, ha őszintén meg54