Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Fried István: „Milyen egy poszt(strukturalista)?” (Széljegyzetek Dobos István és Odorics Ferenc új könyvéhez)

ilyen egyszerű?), akkor lesz belőle „konstruktivista irodalomtörténet-írás”. Nem kétlem, hogy lesz belőle (Odorics igazat szokott mondani), csak abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy érdemes-e ezt az „egyszerű” műveletet elvégezni. Ugyanis a nem konzervatív konstruktivista szembeállítása a konzervatív „Spenót”-szerzők egyikével-mási- kával kétséget kizárólag .jópofa dolgok”-hoz vezethet, jóllehet „az irodalmi cselekvéseket meghatározó” normák, konvenciók, irodalmi kódok vizsgálatához nem szükséges feltalálni azt, ami már (nem fel-, csak) ki van találva. Ezt a „műveletet” eddig is végezték, jól- rosszul, többnyire rosszul, de néha - talán — jól is. „A rendszeresség, világos és pontos beszéd, kifejtettség stb.”: nem kizárólag nem-konzervatív konstruktivista erény, én az erre törekvést tudományos tisztességnek nevezem, például Dobos István és Odorics Ferenc könyvét is a följebb idézett tulajdonságokért sorolom ebbe a kategóriába. Ha viszont az irodalmi kritikában, irodalmi értékelésben, kanonizálásban, periodizálásban stb. érvényesíthető és megjeleníthető nem konzervatív konstruktivista eljárás még csak „újabb kutatások” eredménye lesz(?), akkor (magam ugyan kíváncsi lennék az eredményre) nem sajnálom, hogy Dobos István és Odorics Ferenc egy-egy irodalmi elemzése nem-konzervatív ugyan, de szerencsére nem „konstruktivista”.

S ha akár Dobos István stílusának a dicséretet infláló vonásait, Odorics Ferencnek olykor a nyelvjáték legszélső határáig merészkedő előadásmódját némi „öreges” (konzervatív? szenilis?) aggodalommal figyeltem is, irodalmi elemzéseiket — mint ahogy a kötet egészét is — élvezettel és jórészt egyetértéssel olvastam. Dobos István az anekdotizmussal foglalkozik, elsősorban a századvégi magyar novella korszerűségét- korszerűtlenségét méri le az anekdotizmus viszonylatában. Joggal hiányolja a szociológiai jellegű háttéranyag kutatásának hiányát, ti. azt, hogy nem elegendőek ismereteink a XIX. század második fele „egyes társadalmi rétegjeinek „hétköznapi kultúrájával” kapcsolatban, csak sejtéseink vannak a társadalmi élet közösségi kereteiről. Annyit jegyeznék meg, hogy Hanák Péter kutatásai hozzájárulhatnak a kívánt ismeretek megszerzéséhez. Még ennél is lényegesebb, hogy Dobos István természetszerűleg igényli a „familiáris érintkezést lehetővé tévő nyelvi készletek” feltérképezését. Itt viszont arra kell utalnom, hogy a magyar nyelvészet legfeljebb „kis magyar stílustörténetet” volt képes produkálni, nagyon kevéssé korszerű (és komplex) módszerrel. Ezen belül a történeti rétegvizsgálatok nyelvi jellemzőinek földerítése várat magára. S ha egy-egy jelentősebb író stílussajátosságairól készült is többnyire leíró jellegű értekezés, például a Dobos István tárgykörébe vágó, nagyon lényeges kötet, Jókai Mórnak az anekdotát mintegy közösségi költészetként prezentáló gyűjtése és értekezése jórészt elkerülte még a Jókai-kutatás figyelmét is. Dobos István kérdése, miszerint szeretné tudni, hogy a retorikai műveletek közül melyek játszanak (fontosabb) szerepet az anekdota felépítésében, kutatási programként is elfogadható, hiszen jelentős mennyiségű szövegkorpusz áll rendelkezésre ahhoz, hogy Dobos szempontjai szerint a vizsgálat elvégezhető legyen. Dobos kizárólag a szépirodalomba betört és helyet kapott anekdotáról és anekdotizmusról töpreng, nem érdekli, hogy például a városi folklórban miféle változatokban él az anekdota (pedig nem érdektelen ez; a moszkvai, 1987-es irodalmi enciklopédia címszava megerősít vélekedésemben), s az sem, hogy a Jókai kezdeményezte anekdotagyűjtés „szállítói” miféle társadalmi rétegekből kerültek ki. Egyébként is Dobos Istvánt sokkal jobban foglalkoztatja ebben a dolgozatban: kik, hogyan és milyen szemszögből nyilatkoztak az anekdotáról, a befogadástörténet értékelése előtanulmányként szolgálhat egy terjedelmesebb értekezés készítéséhez.

Odorics Ferenc értékelő-elemző írásával (is) meglepetést okoz. Ugyanis csak látszólag könnyed hangvételű, inkább kísérletező kedvű, szillogizmusra és konklúzióra, majd szintézisre épített elmefuttatása a nyelv- és irodalomjátéknak irodalom- vagy szövegértelmezésben való lehetőségét célozza meg. Az elemzett mű: Ottlik Géza Iskola a határon című regénye; Odorics rövidebb részleteket választ ki Ottlik művéből, és ezeket meghatározott kísérleti szempontok szerint világítja át. A szempontok a nyelvjátékok köréből valók, és a nyelvjáték minéműségét demonstrálják. A nyelvjátékoktól a nyelvjáték-közösségig jut el Odorics Ferenc, a nyelvjáték megtanulhatóságának feltételéig, illetőleg a nyelvjáték tagjává legitimáló- dott személy szabályalkotási jogáig. A további két alcím: „A történetmondás mint nyelvjáték-teremtés és rendteremtés”; „Is94