Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Fried István: „Milyen egy poszt(strukturalista)?” (Széljegyzetek Dobos István és Odorics Ferenc új könyvéhez)
kolás nyelvjátékok”. Végezetül az „Iroda- lomjáték mint kánon és kánonképzés” című alfejezetben fogalmazódik meg az, hogy mit jelent „profi módon játszani irodalomjátékot”, végső „tudományos tételként” pedig több idegen szóval körülírja a szerző, miként függ össze irodalom—játék, irodalom—rendszer és irodalmi kánon, illetőleg milyen előfeltételek szükségesek ahhoz, hogy az irodalomjátékok funkcionálhassanak. Rosszindulatú olvasó ellene vetheti e módszereknek, hogy az Ottlik-regény bármely más alkotással helyettesíthető, meg még azt is, hogy nem is annyira az irodalmi alkotás a fontos, mint inkább a kritikusi bűvészmutatvány egy tudományosnak látszó gondolatmenet demonstrálására. Kulcsár Szabó Ernő figyelmeztetését írom ide: „az irodalomtörténetet sem az irodalomtudósok íiják, hanem a mindenkori irodalom maga.” (A magyar irodalom története 1945-1991. 1993.); Ott- lik regénye meglehetősen korlátozott érvénnyel értelmezhető hagyományossá merevedett módszerekkel, s így az irodalmi műből árad a késztetés a nem hagyományos eljárások keresésére. Talán hatásosabb érv, hogy Odorics tételei minden esetben a regény szövegére épülnek, egyetlen olyan mondatot sem ír le, amely valamiképpen ne az értelmezendő szövegre vonatkozna. Elrejti ugyan, mégis „szövegközpontú”, hiszen az idézetek ellenőrizhető magyarázatából szervesen következik a tudományos tétel megfogalmazása. Még fontosabb lehetne talán az a megjegyzés, amely Odorics előadását azért méltányolja, mert hibátlan logikával visz végig egy kézzelfoghatónak tetsző, ám csupán alapos értelmezői gyakorlattal megvalósítható magyarázó eljárást. S bár Odorics személyisége igencsak jelen van az előadásban, meggyőz okfejtése tárgyszerűségéről, a nyelv- és irodalomjáték efféle — közvetlen - hasznáról. Ügyesen szerkesztette meg kötetét Dobos István és Odorics Ferenc. Elméleti tájékozódásaikat igazoló írásaikkal kezdik könyv- részletüket, és értelmező tanulmánnyal fejezik be (Odorics „posztmagyar” manifesz- tumát mintegy epilógusnak illeszti fejezetei legvégére), így az irodalomelméleti kalandozásra az „alkalmazott” irodalomelméleti dokumentáció válaszolhat, az „így írtok ti” után az „így értelmezek én”. Dobos könyv- részlete tetszik egyneműbbnek, talán egysí- kúbbnak is, de mindenképpen egységesebbnek. Mintha határozottabb elképzelései lennének arról, melyik az az út, amelyiken haladnia kell. Odorics kalandor-típusnak látszik. Ahogy eljutott egy messzi tartománybei, szedi sátorfáját — és indul tovább. Lenyűgöző sokoldalúsága ellenére sem felületes; állásfoglalása minden esetben világos. Ahol kitérni látszik a válaszadás kötelezettsége alól, ott ezt „posztstrukturalista” vagy „posztmagyar” cinkossággal teszi: nem azért, mintha valamiféle — elfogadható - válasszal nem tudna szolgálni, hanem azért, mert a türelem és a nyitottság, talán a befejezhetetlenség azok a kategóriák, amelyeknek érvényesítését az irodalomtudományos gondolkodásban (is) nélkülözhetetlennek tartja. Dobos István még csak vázlatát adta az általa használhatónak minősített alaktani és értelmezéstörténeti eljárásnak, Odorics éppen hogy leírta a konstruktivista irodalomtudomány alapelveit, végkövetkeztetésül az elkövetkezendő kutatási feladatokat sorolta föl. Nem tudom, hogy Dobos István milyen mértékben és meddig ért egyet Odorics Ferenc „posztmagyar” szövegével; az azonban örvendetes, hogy Szegeden még náluk is if- jabbakból közösség alakult, amely „posztmagyar” irányba tart. ,,deKON”-csoportnak nevezik magukat, s a KON egyként utal a dekonstrukcióra meg a konstruktivizmusra. Dekonstruktív konstruktivizmus? — egyelőre jól hangzó paradoxon, szinte groteszk felhanggal. Azt azonban nem felejtem, hogy a csoport szívesen olvassa Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Garaczi Lászlót, Kukorelly Endrét, Szíjj Ferencet, Darvasi Lászlót, aztán részben Lacant, inkább Derridát, Hei- deggert, az amerikai dekonstruktivistákat, a posztmodern teoretikusait. Az új és a legújabb magyar (és részben világ)irodalom meg azok értelmezői ösztönzik a csoportot (és benne Odorics Ferencet meg még talán Dobos Istvánt is) arra, hogy olykor nagytekintélyű elődeikkel-kortársaikkal vitában kialakíthassák álláspontjukat. „Más szóval Esterházy szövegeinek elfogadása, ahogy azok fokozatosan megjelentek, lényegében annyit jelentett, mint egy teljes öntörvényű nyelvrendszer elfogadása” — írja Michal Cemy a Prágai Tükör első számában (1993. 1. 91.) Hasonló a csoport tagjainak törekvése; s egy egészen más irodalmi-zenei élménykörben nevelkedett, más olvasmányoktól értelmezésre késztetett, ám feltétel nélkül rokonszenvező (jóval idősebb) olvasó nem tehet mást, mint megkísérli értelmez95
