Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Zelei Miklós: Feci (elbeszélés)
Egészen nyugodtan ülök az íróasztalomnál, csinálom a hírlapelszámolást, és a vezetékes rádióban egyszer csak németül kezdenek beszélni. Ebből nagy baj lehetett volna. Bécs! Még szerencse, hogy itthon vagyok. Most azonban — az órája meg a gyűrűi („Még az oroszoktól is megmentettem őket!” az asztalon — ő a tanácsházán van, hogy agitálják. Anyám ágyban, én a szobámban. Hiányzik a testvérem, szívesen és hamar társulok nagyobb fiúkkal. Nemsokára lesz is egy, Feci nevű. Leérettségizik, és a postára jön dolgozni. Együtt másszuk a kertben a cseresznyefát, mesél, nagyfiús történeteket. A vakbélműtétjét például, ami Orosházán vagy a csabai kórházban esett meg. Leborotválták a hasát, neki már volt mit, és kamaszlányok, ápolónőtanulók fürdették. „Vigyorogtak. De jó volt.” A lány, az egy nagyon érdekes dolog. Ők azok, akikkel paráználkodni lehet, de nem szabad. Mért nem? Minden tavasszal felragyog a nap, amit Isten teremtett. Kinyílnak a virágok, amiket ugyancsak ő teremtett, és teremtett méhecskéket meg zümmögést. Hallatszik, ahogy virágról virágra szállnak, porzóról bibére. Semminek nincs árnyéka. Az égen középen áll a nap, talán még hallatszik is, ahogy forr és zubog. Küldi a jövőt, azért teremtette Isten, hogy meleget küldjön nekünk. A teremtés hangja ez a forró csönd? Eltűntek a méhek is, csak az érő gyümölcs van jelen, hozza a szüret zaját. Minden majd’ szétreped az életerőtől, mégis, mintha életnek nyoma se volna. Hosszas erőlködés után valami láthatatlan munka arrébb kényszeríti az égen a napot, s mint a megállt óra, amelyik egy lökéstől újra ketyeg, működni kezd a világ. Hullásának előkészítő mozzanatát bevégezve, odébb billent a fény- és hőforrás, arasznyi árnyék sarjad, aminek a védelmében felhangosodik a buzgalom. A vadászgépek éles zúgásával húznak a trágyadomb felől a most született házilégy-rajok. A nyüvek türelmetlenül hemzsegnek a starthely lágy anyagában, a szárnyaikra várnak, hogy átalakulva végre, a magasba emelkedhessenek. Az új anyák a repülés mámoráért hálásan szállnak le a jókor reggel kilapátolt friss ganéra, hogy beköpjék, gondoskodva nyüzsgő, zümmögő utánpótlásukról. Az enyhület felébresztette az étvágyukat, bizakodó megafonhangon visítanak a disznók. „Az ember tud várni, de a jószág türelmetlen.” És a konyhából elindul kifelé a moslékos vödör. Apám naponta háromszor viszi és hozza a hátsó ajtón át, a konyha meg az ól útján. Két etetés közt gyűlik benne a maradék, a lé, a szagok, amik egy-egy ajtónyitásnál elkószálnak a lakás távolabbi zugaiba, pláne mikor a gázrezsón melegszik. Ha már jó langyos, korpa kerül bele. Az ajtófélfához van támasztva a kavarókanál, hogy — mint királynak a jogar — mindig ,kézügyben’ legyen. Ezért költöztünk ide. Arra ébredek egy reggel, Szegeden, a Vásárhelyi sugárúton, hogy apám az ágyam mellett az aktatáskájából kivesz egy cső kukoricát, és a markomba nyomja. — Nézd, mekkora kukorica! Mint a karom. Ugye, kisfiam, ott kell lakni, ahol ilyen nagy cső kukoricák teremnek. — Ott. — Akkor mondjad édesanyának is! És mondom. Meg mondja a testvérem is: — Ott kell lakni édesanyám, ahol olyan nagy cső kukoricák teremnek, mint a karom, mert ott mindig van mit enni. Sok! így kerülünk a teherautóra, Csepel típusú, és Deszken, Makón, Kaszaperen át 22
