Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Zelei Miklós: Feci (elbeszélés)

Mezőkovácsházára. Akkora karéj zsíros kenyereket eszünk uzsonnára, hogy ,a kezünk máj’ letörik’!

Délelőttönként anyám alig várja, hogy harangozzanak és az ebédszünet elkezdődjön. Szemben a vendéglő, Arany Kacsa, abban föl az üzemi koszt, amit negyedóra alatt el lehet intézni. Anyám már tizenkettő húszra otthon is van, és egészen kettőig — amikor a posta újra kinyit — az üres szobában sír és kaparja a falat: „Hogy ebbe ,a tök faluba’ kell most már leélni az életem!”

Apám keveri a moslékot, benne az üzemi koszt maradéka a Kacsából — tejeskannában lehet elhozni —, főtt tavalyi krumplit tesz hozzá, utána leveszi a gázról, és bele a korpát. Etet, alszik ,egy órácskát’ a gyerekszobában, mire fölébred, anyám már bepúderezte a szeme alját; bemennek a postára.

A disznók még alszanak. Bizakodó röfögésük majd csak úgy négy óra körül éled újjá, s hat előtt hízik dobhártyát rohamozó elégedetlenséggé. Az irodában apám egy fél órára megint ,leteszi a lantot’, megeteti őket, s a disznóvisítás újra elül.

Kettőkor Feci is visszamegy a postára. Ő végképp nem késhet egy percet se, ablaknál ül,,felekkel’ foglalkozik. Én már tizenkettő előtt a kertben állok, szemben a posta hátsó ajtajával, és várom őt. Nagyon tudok várni. Ideggel, szemmel, füllel szinte előre érzékelem, amit szeretnék, hogy megtörténjen. Szavakat, sőt, teljes párbeszédeket találok ki hozzá. Én azt mondom, ő ezt mondja, mire én amazt, ő meg emezt. És tényleg mondom, vagyis magamban beszélek. A szemem úgy működik, mintha egyúttal vetítőgép is volna, elébem vetíti a másikat, a mozdulatait, én nézem, gesztikulálok, válaszolok, és végre megkondul a déli harangszó, a hivatalt be lehet zárni, föl lehet állni az ablaktól. Feci megjelenik az ajtóban, de csak annyi időre, amíg szól, hogy ő is megy ebédelni.

— De utána visszajössz? — Vissza. — Rögtön? — Persze. — Biztos? — Biztos hát.

Ez amolyan minden déli szertartás, ami után én boldogan várakozom tovább. A dolgaim nagy részét, mire fél egy körül Feci megjelenik, már többször megbeszélem magam, mindkettőnk nevében. Bevesszük magunkat a kertbe, kérdések, feleletek, izzik a levegő, megváltozik körülöttünk a csupa titok világ. Aztán hirtelen nagyon ritkán találkozunk. Feci otthagyja a postát, KISZ-vezető lesz, talán tanít is, képesítés nélkül. Gyorsan biciklizik le-föl az irodák között, nincs idő beszélgetésre.

A 62—63-as tanévben KISZ alá érünk mi is. Bevonulnak a nyolcadikosok a munkásőrség dísztermébe, ami egyúttal a kiszisták díszterme is, és az úttörők is megfordulnak benne.

A kapuban dobtárak állnak, a folyosón néha átdübörög („Csókolom!”) a jellegzetes acélszürke egyenruha. A derékszíjon ragyogó pisztolytáska, ragyog (dicsfény?) a bakancs is. Pirospozsgás fegyveresek lépkednek a napkévében, jobb kezükben úgy emelik a géppisztolyt, mintha gyermeküket mutatnák fel az úrnak. A plakátok közt jelmondatok, vörös papundekliből kivágott hangjegyek fölrajszö- gezve a piktorolt falra, alattuk ugyanolyan betűkből a szöveg: „Föl, föl, ti rabjai a földnek”. A terem egyik végében egymásnak tolt asztalok, leterítve vörös drapériával, szemben a széksorok, a mi helyünk. Föl se merül, hogy ki, hova, miért. Minden csupa védelem és támadás. („Két monitor az élet tengerén, / az egyikből te lősz, a másikból én.”)

A piros asztal túloldalán Feci a kiszistákkal, a rítus szerint folyamatos a fölvétel. Mindenkiben van valami alapvető nagyság, ami a Kommunista Ifjúsági Szövet23