Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok
kívánó gyakorlata hosszú időn át páratlanul leleményesnek bizonyult az állampolgárok szabadságigényének aprópénzre felváltásában. Pedig ez a furcsa konglomerátum-ország, amely beszélgetőtársamnak akarva- nemakarva másképp a hazája, mint nekem, és amely Európa kisállamai közt mindenképpen a legdefiniálhatatlanabb, egy időben mégiscsak elindítója volt egy folyamatnak, amely most érkezett el a végéhez. Jószerével néhai diktátorának is köszönhetően. Amiért ő alkalmasint habitusában is különbözött a kinevezett zseniktől, a Kremlben lovaggá ütött „nagy vezérektől”, nem utolsósorban abban, hogy emberi vonásai is voltak, alkalmanként pedig emberségesnek is tudott megmutatkozni. Kétségtelenül lépten- nyomon felszínre kerülő roppant hiúsága ellenére, amit viszont stílusosan tudott viselni. Önmaga szobrává válása előtt legalábbis, vagy mielőtt karikatúrájává is vált volna a saját szobrának, nem bizonyos, hogy a maga hibájából csak . . . Mindenesetre ami engem illet, hosszú időn át hajlamos voltam „szelíd diktátornak” tekinteni, „lágy” diktatúra hordozójának — ellentétben beszélgetőtársammal, aki állítása szerint sosem szerette. Kultuszát persze én sem. Főleg amiért valamennyire még „hiteles” is volt, Dzsugasviliéhoz, vagy mondjuk „legjobb magyar tanítványáéhoz” viszonyítva mindenképpen — a conducator körüli kollektív kényszer-idiotizmusról nem is beszélve. Ám ami e „hitelesség” érzelmi alapjait illeti, abban mintha egy sajátos mentalitásnak is része lenne: az esszéíró Pero Slijepcevic a délszláv népek patriarchális kultúrájáról szólva mindenesetre arról is ír, hogy e népek egyszerű fia számára a történelem valamiképpen a mindennapok világától távol eső síkon végbemenő véres drámák sorát jelenti, hősköltemények tárgyát és színterét mindenekelőtt, amiért aztán a történelem sodrába kerülve, nyomban maga is eposzhőssé lesz a saját szemében, természetesen az események vezéralakjai még inkább. Ezért lehettek a Titót különös gyengédséggel fehér ibolyának tituláló harci dalok kevésbé „kincstáriak” a „Sződd a selymet, elvtárs!” vagy a „Vörös Csepel”-féle egykori „tömegdaloknál”. Abból a meg- éneklési hajlamból fakadóan, amely főleg a szerbség esetében, évszázadokon át volt azoknak a hősi énekeknek el nem apadó forrása, amelyek, Vük Karadzic fordításai jóvoltából, a maga idejében Goethét is elbűvölték, nem kevésbé pedig Lamartine-t és Prosper Mérimée-t. Csak hát akadnak ennek az epikusi készte- tettségnek újabb korokban furcsa ficamai is, példának okáért az a rockegyüttes által megszólaltatott lelkesítő rigmus, amely a „társult munkáról szóló alaptörvényt” köszöntötte a maga módján, arról dalolva, miképp fogunk a legjobban dolgozni holnap (!), s még jobban holnapután (!!), de úgy, hogy azt világ népei fogják megénekelni, sőt századok fognak emlékezni helytállásunkra. Ez az azóta mindenki szemében korszakalkotó melléfogásnak számító törvény igyekezett mellesleg a másik végén megragadni tőke és munka viszonyát, valahogy úgy, mintha a munka lenne a tőke munkaadója. „Munkásosztályunk ma nagy győzelmet aratott”, adta hírül valamikor hajdanán, 1974-ben, meghozatalakor a rádió. — Ugyan ki felett? — kérdezte bosszankodva annak idején beszélgetőtársam, mikor erről beszéltünk. Ma viszont ott vagyunk, ahol vagyunk. Éppencsak ez az epikusán heroikus történelemszemlélet látszik továbbra is rendületlenül töretlennek. Attól tartok, a leginkább neuralgikusnak számító ponttal, a Rigómezővel is összefüggésben. Igen, a Rigómező, ahol beszélgetőtársammal egy idő után újra csak kikötünk, szerb nevén Kosovo Polje, az a dél-szerbiai síkság, amelyről nevét az egész 7
