Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok
forrongó déli tartomány kapta. És ahol az 1389. évi csata, a kettő közül az első (nem az tehát, amelyben 1448-ban Hunyadi szenvedett vereséget) valójában a középkori szerb államiság végét jelentette, Szerbia Mohácsát, „nemzeti nagylétének nagy temetőjét” alighanem — ezért is tűnhet furcsának, ahogyan ma emlegetik: „Szerbia bölcsőjének”, érvként is, kategorikusan, eleve minden vitát lezárva. Számomra egy másik magyar történelmi allúziót is felidézve, Rákosi Viktor Elnémult harangok című regényét, azt a nemzeti közérzetet mindenekelőtt, ami benne kap hangot. Mivel ebben az 1902-ben megjelent, Krleza által rossznak mondott, s meglehet, csakugyan rossz regényben az erdélyi magyarság térvesztése felett kondulnak meg a vész- és gyászharangok, nem is sokkal előbb tehát, semhogy Erdély a magyar állam testéről leszakadt volna. És hát az albánság Kosovo tartományban alapjában véve ugyanazon sajátosságainak köszönheti napjainkbeli térnyerését, mint annak idején az erdélyi románság is: igénytelenségének: szívósságának, patriarchális családszervezetének. Legfőképpen pedig elképesztő natalitásának, amivel szemben a korszerű és kevésbé korszerű családtervezési módszerek propagálása sokkal inkább vált ki dacot, semhogy sikerrel járna. Érthetően okozva pánikot a magukat veszélyeztetve érzőknél — csakhát a „civilizációt” képviselő vagy képviselni vélő oldalnak az ilyenféle csendes hódítással szemben mindmáig még sehol sem sikerült az ellenszert megtalálnia. S tartok attól, hogy nem is sikerülhet, legfeljebb a nyílt nemzetiségi diszkrimináció, a bevallott sovinizmus meg rasszizmus vállalásával. Amire mellesleg a „civilizáltabb” fél kevésbé civilizált, illetve kulturált része szokott kész lenni. . . Ezért fejezi ki számomra az Elnémult harangok oly diagnosztikusán nemcsak azt a szembenézésre képtelen állapotot, amiben „mi magyarok” akkor leledztünk, hanem egyben azt is, ami ma a szerbség reflexeiben mutatkozik meg — egyidejűleg kínálva lehetőséget a „mi ezen rég túl vagyunk már” ironikus fölényére éppúgy, mint az együttérzésre. Netán a kárörömre is. Ezért is hozom szóba a regényt. Nem csupán ismételten megjelenő beszélgetőtársam előtt, hanem, némileg szondázási szándéktól is indíttatva, egyszer Kanizsán az írótáborban az előtt a szerb prózaíró előtt is, aki különben nagyon is készségesen és bátorítóan sietett segítségemre abban a „kényes”, majd nemzetközi szinten is némi port kavaró, de végül szerencsés kimenetelű ügyben, amelyben az itteni magyar pályatársak közül senki sem merte határozott lépésre is elszánni magát. A regényről természetesen nem is hallott, ám amint felvázolom, milyen helyzetre is reagált a maga idején, s milyen módon, szeme nyomban elevenen csillan meg, hogy ezután reagálása számomra legyen érdekes mindenekelőtt: neki végső fokon mindegy, ha száz év múlva már sehol sem hallani szerb szót azon a tájon, ám hogy ez erőszak következménye legyen . .. Nem fejezi be, sokatmondó arckifejezéssel, és kézmozdulattal fejezi ki inkább, hogy számára az egész, elsősorban és mindenekelőtt, mégiscsak érzelmi kérdés. Ha ugyan nem indulati. . . Mindenesetre ezekben a pillanatokban nagyon is értem az indulatait, annál is inkább, mivel akkor már, nyolcvannyolc szeptemberében, a conducator falurombolásának hírei, s minden más egyéb is, ami a háza táján történik, nagyon is rámnehezednek. Vagyis hát igen, erőszakra nem erőszakosan reagálni, mindenképpen különleges, kevesek számára megadatott képességet igényel. Meg persze az erőszak eszközeinek hiányát is. Csak hát etnikai viszályok esetén az erőszak rendszerint mindkét oldalon megtalálható. Amellett, hogy a hatalmi (állami) erőszak eszközeivel viszont több8
