Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)
föl-le szaladgáltak a szertár és a teherautók között, én pedig az utcán állva irányítottam őket: „Hallja, maga, ami a kezében van, azt a jobboldali autóra tegye!” Roskadásig megpakolt teherautóval érkeztem Csepelre, s azzal a jóleső érzéssel, hogy sikerült megalapozni szertárunk jövőjét. Ezzel azonban nem szakadt vége a „beszerzésnek”. Ott maradtak még a folyóiratok és a könyvek. Másnap visszamentem a Fasorba. Szegény Laki Tibor ült az igazgatói irodában, őt még nem helyezték el sehová, őrizte a holmikat. Mondom neki: „Te, Tibor, fönn felejtettem a kalucsnimat az előadóban. Légy szíves add ide rövid időre a kulcsot.” — Nem sejtette, miről van szó? — Sejtette ő, persze, hogy sejtette, istentelenül félt, mégsem akart nemet mondani nekem. Kényes dolog volt ez a Rákosi-érában, az állam vagyonának eltulajdonításáért egy-kettőre fölakasztották az embert. A könyveket és a folyóiratokat az előadó melletti WC-be hordtam át, délután pedig onnan rámoltuk tovább néhány diákommal. Azután még hetekig ingáztam a Fasor és Csepel között. — De legalább ezek a berendezési tárgyak jó helyre kerültek. Mi lett a többinek a sorsa? — A Gorkij iskola lemondott a részéről. Ami a továbbképző intézetnek jutó részt illeti, ott később megszűnt a tanárok kísérleti továbbképzése, úgy látszik megunták. Az utóbbi 20 évben az OPI már csak a papírra hagyatkozott, az aktagyártásra. A holmik tehát lassan a szemétbe kerültek. Látja, a mi eszközeinknek is ez lett volna a sorsa ... — Csak nem Fasoriak az itt lévő szekrények is? Jó réginek tűnnek. — Dehogynem. Ezen végezte például Levius Ernő kollégám az üvegtechnikai kísérleteit, itt állt a légszivattyúja. Ha körülnéz itt a szertárban, seregnyi fasori holmit láthat. A Bunsen-állványok is, vagy ott az a barna ampermérő, melyet a gyár az én méretezésem alapján készített. Kérésemre üveglapot tettek az egyik oldalára, hogy a diákok láthassák a mágnest és a tekercset. Fasori az összes optikai rács, amit 35 éve használunk, de odavalósi a ma is meglévő vegyszerek háromnegyede. Azokat eredeti csomagolásban loptuk el. De jöjjön, mutatok még egyebet is ...! — Tejó isten! És értékelte ezt az itteni vezetés? — Érdekes módon az akkori igazgató nagyon is értékelte. Különös ember volt, magát partizánnak mondta. Egyenes jellem volt, nem szalonmarxista. Már az első jutalomosztáskor sort kerített rám, elmondta, értékeli és becsüli, hogy azonnal otthonosan berendezkedtem. Észrevette. Neki volt erre szeme! — A Kossuth dijat 1954-ben miért tetszett kapni? — Nem tudom. Nem mondták. — Na, de Muki bácsi! — Csakis olyasmi lehetett, hogy életmunka vagy tankönyvírás, fene tudja! A gimnáziumok számára sok kémia tankönyvet írtam. —Jó, akkor én pontosan elmondom, kiírtam magamnak a hivatalos indoklást; „... a fizika —kémia tanítása terén elért kiváló eredményeiért, valamint tankönyvírói, továbbképzési és gyakorlóiskolai munkásságáért.” — Ha ilyen jól tudja, akkor meg mi a csudának kérdezi?! — Milyen haszonnal járt 1954-ben Muki bácsinak a Kossuth -dija? — Megmondom mivel. A Kossuth-díj átadása után fogadás volt az Országház Vadásztermében. Erdey-Grúz Tibor volt akkor a miniszter, régóta ismertem, odamentem hozzá, s mondtam neki, ha már itt találkoztunk, lenne egy kérésem, azzal a kezébe nyomtam egy papírlapot. Azon leírtam, hogy a volt Fasori gimnázium lépcsőházában a falon egy dombormű Rácz Lászlót ábrázolja. Buzgó emberek lefedték csomagolópapírral. Az az épület most a tanárok továbbképzésének a helye. Talán nem lenne rossz, ha tanárjaink csomagolópapír nélkül értesülnének arról, ki volt Rácz László, és mit tett az ő érdekükben. Már másnap csörgött a telefon Csepelen. A Fasori gimnázium épületében elhelyezett Országos Pedagógiai Intézet igazgatója jelentkezett és bocsánatkérések közepette biztositott arról, hogy már nem takarja csomagolópapír Rácz Lászlót. Ez volt a legnagyobb haszna a Kossuth-díjamnak. 82
