Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kerékgyártó T. István: Mindennapi életünk gondjairól: Szalai Júlia: Az egészségügy betegségei: Csepeli György: A hétköznapi élet anatómiája: [könyvismertetések]
zett „ötvenes évek” egészségügyi rendszerét is a lehető legtárgyilagosabban vizsgálja. Kétségkívül, az akkori egészségügyi intézményhálózat — némi kirekesztésen, diszkrimináción túl — a szükségletek és az általuk biztosított feltételek egyensúlyán épült ki, melyet bizonyítanak a kor színvonalán elért eredmények is (a járványok, a fertőzések megfékezése, az orvosi ellátás bővülése). Még ha az elengedhetetlenül szükséges pénzbefektetések elmaradtak is, az egészségügyi szolgáltatás — ahogyan olvashatjuk — néhány évnyi kifutási lehetőséget tartogatott. Ám csak elvileg, mivel a következő évtized elosztáspolitikája szükségképp előidézte a megtorpanást. Miközben rohamosan növekedett az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele, a beruházási-pénzügyi alapok ezzel álltak szinkronban. így nem is kínálkozott más lehetőség, mint a szervezés. 1965-ig pl. 70-nel csökkent a kórházak száma, a fekvőbeteg ellátáshoz szükséges ágyak viszont 26 ezerrel nőttek. S ugyancsak szervezési feladatként jelentkezett a szakrendelőhálózat igen gyors kialakítása is, mely mindmáig ellentmondásos helyzetű. Csakhogy az egészségügy egészét átható szervezési akciók már csak azért sem hozhattak valódi eredményeket, mert a központi pénzeszközök elosztásában állandósult a „nem termelő szféra maradék jellegű pozíciójának másodrendű helyzete.” Különösképpen a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig terjedő időszak elemzése során győződhetünk meg arról, hogy mennyire szűkre vonták az egészségügy pozíciójavításának akár csak potenciális mozgásterét is a nem termelő szféra fejlesztését általánosan behatároló gazdaságszerkezeti és társadalmi folyamatok. S ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a betegségek „természetrajzában” ugyanolyan változás következett be, mint a betegellátás romló feltételeiben, meglehetős kétellyel szemlélhetjük az egészségügy megújulásának esélyeit. De az a tény is aggodalmat kelthet, hogy az ellátáshoz való hozzájutás egyenlőtlenségei az „egészségi állapot minden metszetében — a betegség idejekorán történt felismerésének, megfelelő szintű és formájú gyógyításának, megállapíthatóságának esélyeiben — a feltételek eloszlásának”, települési, foglalkozási stb. egyenlőtlenségeit követik. Vagyis az ördögi kör ezzel bezárult. Legalábbis logikailag. Mert az életben nem zárulhat be, hiszen az, hogy valamely betegség halálhoz, vagy tartós megnyomorodáshoz vezet-e, abban kitüntetett szerepet játszik a megfelelő időben és megfelelő módon nyújtott gyógyító beavatkozás. Szalai Júlia egész gondolatmenete azt sugallja, hogy az egészségügy kilábolhat saját betegségeiből, ha ehhez a radikális gazdasági — és társadalompolitikai — reformok segítséget adnak. És csak egyetérthetünk vele abban is, hogy a reformprogram érlelődik. Érésének folyamata talán hosszú s biztosan vajúdásteli lesz. Az emberi életek értékének újragondolása és a mainál hathatósabb óvása azonban mindenképpen kitüntetett helyet kell hogy kapjon benne.” (Közgazda- sági és Jogi Könyvkiadó, 1986.) Csepeli György: A hétköznapi élet anatómiája A hétköznapi élet jelenségei a köztudatban többnyire pejoratív jelentéstartalmukban élnek. Méghozzá a mindennapok világában élő egyén számára — főként az állandó ismétlődés, szürkeség és megszokottság felrémlő képzetei folytán — nem egyszer szinte érdektelen hatást is keltve. Kétségtelenül van is annak valami gyanús mel- lékzöngéje, ha a hétköznapiságról beszélünk. De nem így a szociálpszichológiában, hisz épp ez a diszciplína az, amelyik tudatosan és szisztematikusan vizsgálja a mindennapokban újratermelődő társas viszonyokat. S akár még húsz évvel ezelőtt is mindenki elképedt volna a mai felfogáson; azon, hogy tulajdonképpeni életterüknek ma az emberek a magánéletet és a szabad időt tekintik, s azon a módon, ahogy ezt az életteret megpróbálják tartalommal kitölteni. A hétköznapi élettől elválaszthatatlan magánélet területe belső strukturálódását tekintve is gazdagabb lett, bár változatlanul hatnak benne azok a folyamatok, melyek minduntalan az emberi viszonyok harmonikus szerveződésének korlátáit teremtik meg. És miközben az elmúlt években egyre átfo- góbbá váltak a politikusokat és a gazdasági szakembereket egyaránt, foglalkoztató ellentmondások, a társadalom széles rétegeiben fokozódó vonzalom támadt a közvetlenül megragadható dolgok és viszonylatok iránt. Az áttekinthető, kapcsolatokban gazdag és emberközeli mikrovilág alakját magára öltő magánszféra — különösen a néhány évtizeddel ezelőtti összehasonlító adatok fényében — az eszményi ellenpólus lehetőségét kelti. Ám nem túl csodálatos-e mindez, nem túl idilli-e ahhoz, hogy valóban igaz legyen? Vajon tényleg oly szép ez a kép, amilyennek az esetleges és véletlenszerű köznapi tapasztalatok mutatják? Amott a szervezetek, az ipar, a politika elidegenedett világa, s emiatt a magánélet, a családi élet és a meghitt baráti kör világa? A bonyodalmat mindenekelőtt az jelenti itt, hogy a hétköznapi életben sem csupán segítségnyújtással, hálával, szeretettel találkozunk, hanem hasonlóképpen önzéssel, irigységgel és féltékenységgel. A hétköznapi élet ellentmondásai, s mindazok a problémák, melyekkel Csepeli 88
