Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kerékgyártó T. István: Mindennapi életünk gondjairól: Szalai Júlia: Az egészségügy betegségei: Csepeli György: A hétköznapi élet anatómiája: [könyvismertetések]

György címben is idézett művében foglalkozik, a magánélet szférájában is terjedőben vannak, sőt ott csak igazán. Kísért a gondolat, hogy azt mondjuk: minél kevesebb ismerettel rendelkezünk akár a társadalmi megismerést nehezítő előítéletekről, a stigmákról és a bűnbakképzés folyamatáról vagy akár szavaink és tetteink között feszülő antinómiákról, annál kevésbé leszünk képesek értelmesen megszervezni hétköznapi életünket. A szociálpszichológia éppen ebben az ismeretszerzésben lehet segitségünkre, s kiváltképp akkor, ha mindenki számára érthető nyelvre „fordítja le” megfigyeléseit. A kötet szerzőjének sem volt más célja, mint a szócikkenként is olvasható írásaival eligazító ismereteket adni a hétköznapi élet sajátos szociálpszichológiai jelenségeiről.

Elég csak egy pillantást vetnünk az egyes fejezetcímekre, s máris kedvet érezhetünk az olvasásra. S erre nemcsak az olyan metaforikus fejezetcímek késztetnek, mint például A megismerés szögesdrótjai, hanem azok is, melyek tudományos szempontból jóval egzaktabbak. Más kérdés persze, hogy az olvasó számára mely Írások hordozzák a legtöbb információt. Nyilván lesznek olyanok, akiknek a tömegpszichológia körébe tartozó rémhírrel, pánikkal és fanatizmussal foglalkozó fejtegetések a legértékesebbek, s bizonyára azok száma sem lesz kevés, akiknek a figyelmét a társas viszonyokat kísérő hizelgés, féltékenység és irigység szociálpszichológiai jellemzése ragadja meg. Ha viszont együltőhelyben olvassuk elejétől végig a kötetet, valóban a hétköznapi élet anatómiája bomlik ki előttünk. S ebből akár saját életszervezésünk jellemzőire is következtethetünk. Mert bármily örvendetes és lenyűgöző is a közvetlenség, a barátság, a szomszédi viszony és a család árfolyamemelkedésének növekedése és a vágy, hogy a hozzánk közel álló emberek között biztonságban érezzük magunkat, semmiképp sem feledkezhetünk meg arról, hogy a visszavonulás az elidegenítő és félelmet keltő, konfliktusokkal teli valóság elől egyáltalán nem enyhíti a valóságtól való idegenkedés és félelem érzését. Éppen ellenkezőleg, azáltal, hogy távolodunk tőle, a rossz érzések csak tovább fokozódnak; a „külső világ” (ahová — legalábbis, amíg még elkerülhetetlen — továbbra is dolgozni járunk, de amelytől bizonyos értelemben megvontuk érdeklődésünket és nem vagyunk hajlandók „elkötelezettjei” lenni), úgy látszik, egyre fenyegetőbb.

Még azok a jelenségek is, melyekről — a szerző szóhasználatával élve — „nem tudjuk, hogy tudjuk”, ugyancsak ezt a félelmet erősítik. A hétköznapi élet részeként tartott magánéletbe való

visszahúzódás ugyanis arra kényszerít bennünket, hogy mintegy biztosításképpen állandóan résen legyünk, és elővigyázatból minden jelszót vagy elvet (amellyel például a tömegtájékoztatási eszközök bombáznak bennünket) csak és kizárólag félelemkiváltó tényezőnek tekintsünk. S ugyanígy a konfliktusoktól való menekülés is inkább az értelmes életvitel-kiteljesedés ellen hat, semmint a biztonság megszerzésére. Csepeli György didaktikusnak egyáltalán nem nevezhető következtetései — gondoljunk az együttműködés és a verseny, a szavak és a tettek viszonyát elemző Írásokra — nagyobbrészt választható alternatívaként jelennek meg, melyet az olvasó vagy elfogad, vagy sem. Nem puszta elhatározásból, hanem megélt viszonyai alapján. S hogy ez mennyire fontos, azt a kötetben szereplő példák és kísérletek eredményei félreérthetetlenül igazolják. A könnyen követhető gondolatmenetek alapján ez nem is annyira különös, hiszen egyetlen elemzett szociálpszichológiai jelenség sem függetlenedik társadalmi kontextusától, illetve azoktól a viszonyoktól, melyek a kölcsönös emberi együttműködés során keletkeznek. Ebből a sajátos szemlélet- és értékelésmódból következően a szerző csaknem valamennyi megállapítása lényeges felismeréseket hordoz.

Annyira indokoltan, hogy akár még a megfellebbezhetetlen evidenciáknak kijáró gesztussal is értékelhetnénk őket. Amúgy mellékesen csak, hiszen a kötet evidens megállapításai mégiscsak az olvasói felismerés és belátás révén válnak egyértelmű igazságokká. Ám még igy is kérdés marad az, vajon az ismeretterjesztő lexikonba illő írások elérhetik-e céljukat? Azaz formálhatják-e ítéleteinket vagy vélekedéseinket a hétköznapi élet legelemibb szociálpszichológiai jelenségeiről? Bármennyire szellemesen és meggyőzően tárgyalja ugyanis a szerző a már említett közhasznú fogalmakat, valahogy mégis inkább a társadalomlélektanba való bevezetésként hat írása. Ami végeredményben azt is jelenti, hogy a vállaltan tudományos ismeretterjesztő céllal feldolgozott szociálpszichológiai jelenségek alaposabb megismeréséhez más műveket is kézbe kell vennünk. Titokban talán épp ez a cél vezette a szerzőt, s esetleg az a körülmény, hogy e tárgykörben megjelent tanulmányok többsége, riasztóan elvont nyelvezetük miatt, nem sok olvasót vonz. Mindenesetre, ha ítéleteink nem is változnak meg gyökeresen, a közérthető feldolgozás folytán minden más munkánál megfelelőbb segédeszközhöz juthatunk. (Kossuth Könyvkiadó, 1986.)

Kerékgyártó T. István

89