Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Anóka Eszter: 'Ketten egyedül egy szigeten': elbeszélés
Anóka Eszter ’Ketten egyedül egy szigeten’ A etrengtünk a röhögéstől. Mivelhogy ágyban voltunk. És Klári néni kiglancolva már ellógott. Az a sötétvörös lakk a tíz körmén! Azok az orcájára kent lázrózsák! Ha ő volt az éjszakai ügyeletes, már nyolckor remegett a keze. Mifene légyottjai voltak! Bumi együtt röhögött velünk. Mindnyájan kicsit hülyének tartottuk. Fejbőre alatt a vastag hájréteg koponyáján, amit mutogatott, amivel dicsekedett, már maga elég bizonyíték lett volna nekünk erre, s azok a bizonyos balett-alapállások, amelyekbe oly könnyen facsarta hájmuki voltához képest karcsú, gyönyörű lábát, és amelyeket közülünk a legsoványabb se tudott hibátlanul leutánozni, már igazán se nem szoroztak, se nem osztottak, a többihez írtuk. Ma már megértem, hogy nehezen viseltek el minket a nevelőnők. Mindnyájan hülyék voltunk kicsit. És bár erről soha nem beszéltünk egymással, tudtuk is ezt. Tudtuk, hogy van valami alapvető baj vagy elkülönözés bennünk-velünk, és mindnyájan homályos és zavaros eredetű bűntudattal küszködtünk. Bumi nem. Bumi maga volt a megtestesült, rózsásbőrű önbizalom. Bumi szerette magát. És mi is őt. — Ketten egyedül egy szigeten — mondta három perce. Ez volt az esti története címe. És ezt ő maga ötlötte ki. Legalábbis mi így hittük. Az intézeti lét egyaránt elzárt minket az elitkultúrától és a szubkultúrától. Ha Bumin volt az esti történet sora, már a szilenciu- mon sem bírtunk magunkkal. Ketten egyedül egy szigeten — e négy kis szó annyi ellentmondást jelentett nekünk, hogy tíz percnyi jó röhögésre elég volt. Fuldokoltunk, nyögtünk, szidtuk Bumit, két röhögésroham között megkíséreltük elismételni a címet, s persze már a közepén újra elröhögtük magunkat. Egy szigeten! Tanultuk földrajzból, persze, hogy vannak szigetek. Lakatlan szigetek. Nem afféle Margit-sziget meg Csepel-sziget. Mi egy gyermekotthonban éltünk százan. Öt négyzetméter jutott egyőnkre, de csak ha a közös helyiségeket, ebédlőt, mosdót, hallt s a többit is beleszámolom. A háló, amelyben itt most fetrengtünk, huszonnégy személyes volt, tizenkét darab emeletes vaságy. A tanuló harmincnégy személyes, az ebédlő száz személyes: tíz asztal, asztalonként tíz lány, esti mosdáskor Klári néni odaállt a mosdó ajtajába, és ahogy szemérmesen, tizenhárom évesek voltunk akkor, guggoltunk a harminc- négyőnk rendelkezésére álló két zománcozott lavór egyike fölött és mostuk a jéghideg csapvíztől dermedt altestünket, ahogy ezt a testrészegyüttest akkor intézeti körökben nevezték, Klári néni dühödt undorral reccsent ránk: Ne csak a segged partját mosogasd! Andrásik Olga, ő igen, ö szerette a jéghideg csapvizet s a szemérmetlen együttmosdást. Ő spárgázni is tudott. És vakbél műtété után öt nappal megcsinálta a hidat. Odaállt a mosdóhoz, jól kieresztette a vizet, tetőtől talpig lelocsolta magát, azután a kagylóba gyűjtött vízben megmosta fölsőtestét, jó vastagon, habosán szappanozva, majd lábát lábafejétől a térdéig, azután lavórban alsótestét és combját, s a végén jól kieresztett csapvízzel megint végiglocsolta magát. Andrásik Olgának öt testvére volt otthon, három fivére és két nővére, meg apja és anyja. Amikor fivérei egyszer fölfedezték az ágy alatt lavórban ázó tisztulásos, akkor ezt így nevezték, bugyikat, anyja gyorsan hipermangánt szórt egy lavór vízbe, belenyomott néhány bugyit, és kicserélte a másik lavórral. Lavórvilág. Andrásik Olgát egyszercsak kivették az intézetből és hazavitték. Azt mondta Olga, 5
