Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Anóka Eszter: 'Ketten egyedül egy szigeten': elbeszélés

hogy férjhez akarják adni. Ö nem akart volna férjhez menni, ő szeretett az intézetben lenni, szeretett tanulni és tornázni.

Hát igen. Az ’egy szigeten’ legalább akkora képtelenségnek látszott nekünk, mint a ’ketten egyedül’.

Subi szerette Klári nénit. Klári néni szobája az első emeleten volt, ahol mindig a nyolcadikosok laktak, akkor éppen mi. Itt lakott. Ha más volt az éjszakai ügyeletes, ő sehová se mehetett, mert észrevették volna, a rendszabály meg tiltotta, olyan világ volt akkor. Ha észreveszik, leleplezik és kirúgják. Ezerkilencszázötvenötöt írtunk. Naponta ötször vagy hatszor, minden aznapi órán a füzetünkbe. 1955. január 19. 122. óra. Lenin és a kisfiú. Ilyen világ volt. Klári néni pofozott is. Csontos volt a keze és keményen ütött. Tudom, ez így sablonos, de mit tegyek, ilyen volt. Valójában mégsem ez volt a bajunk vele, mindegyikünk kapott már addigra néhány pofont, az élettől is persze. Ha nem ő volt az ügyeletes és nem lóghatott el, behívta este magához Subit.

Mi, többiek, azt a szobát soha nem láttuk, és Subi sose mesélte el, milyen is, és mit csinálnak ők ketten ott benn vajon. Hallottuk, hogy szól odabenn a rádió, és nem hallottunk semmi mást. Se beszélgetést, se a padló recsegését, se az ágy nyiszogását, semmit. Pedig Klári néni szobája abból a benyílóból nyílt, amelyikből a mosdó, és ő, ő bezzeg mindent hallott, amit mi csináltunk, mikor nem volt ügyeletes és otthon kellett kuksolnia este, és folyton bepanaszolta Lúcsia nénit, akinek aztán másnap vörös volt a szemhéja a sírástól.

Lúcsia néninek volt egy gyönyörű gyűrűje. Aranykarika, közepén platina foglalatban egy csiszolt gyémánt. Lúcsia néninek férje is volt, meg kisbabája. Lúcsia néni szemmel láthatóan boldog volt, és mi szerettük Lúcsia nénit ezért. Lúcsia néni mosolygott. Hatalmas haja hullámzott. Szabad volt megsimogatni. Lúcsia néni megsimogatta a hajunkat. Bárkiét. Mindenkiét. Lúcsia néni egyszeresek volt-nincs. Nem szállt képzeletünk esténként a manzárdba, ahol kicsiny szobájuk volt. Klári néni meg maradt.

Subi arcán pattanások virítottak. Szép lett volna arca, pattanásai ellenére is szép a finom, keskeny, egyenes orra, a csöpp cseresznyeajka, akkor ez volt divatban, úgy ám, cirmoskék szeme, de Subi irigy volt, Subi nyalizott, Subi csúnya volt. Samponnal mosta gyorsan zsírosodó és korpásodó haját. Úgy írták: shampoo. Mi még nem ismertük akkor ezt a szert. Porsampon. Szép hajával meghódítja a társaságot, ez állt zacskóján s egy hölgy fényesen hullámos, laza hajjal. Hetente egyszer fürödtünk az alagsorban. Akkor volt a hajmosás is. Négy nagy kád állt két kamrában a kazánház mellett. Jó meleg volt. Egy lében négyen fürödtünk. Gőz, emberszag, szappan- és ecetszag. Ez mindig szombat délután volt, akkor adtak tiszta ruhát is, hetente egyszer egy bugyi, egy vászoning, egy barhert ruha, egy pár pamutharisnya, egy sötétkék klottkötény, egy zsebkendő, egy úttörőnyakkendő.

Oroszlánszag van, rontott be Klári néni a tanulóba és sorra feltépte az ablakokat. Subi a fogmosópoharában oldotta föl samponját jó meleg vízben és kétszerre használta el: előmosás és utómosás, mondotta a zsacskó hátára nyomott használati utasítás. Leöblítette, megtörölte s azon vizesen hullámokat nyomott bele kincse, a zsebtükör előtt tekergetve hosszú nyakát, míg mi a kazánház száraz melegében lobogtattuk száradó, ecetszagú hajunkat. Mozdulni sem mert, nehogy a mű szétessen. Barna haja volt, de ő a szőkéknek feliratú sampont használta. Keddre haja már csimbókos lett a zsírtól, szilenciumon csak vakarta, vakarta fejbőrét, vastag korpa gyűlt körme alá, ő meg kieszegette onnan. Csúfoltuk ezért, undorodtunk tőle. Szégyellte magát emiatt. Mégis újra és újra, amikor azt hitte, senki sem látja, folytatta. Harmincnégyen ültünk a tanulóban, együtt a kishálósok a nagy hálósokkal. A kishálósok tízen aludtak földszintes vaságyakon s mindegyik mellett vas éjjeliszekrény. És mégis azt hitte Subi, van olyan pillanat amikor senki sem látja.

Ez hülye, ez tiszta hülye, nyögtük. Ó, tudtuk mi, tudtuk, hogy azok ’ketten’ csakis egy férfi meg egy nő lehet, és hogy kettejüknek ’egyedül’ azon a bizonyos ’szigeten’ bizonyos tekintetben a lehető legideálisabb állapot! Mi egy leányotthonban éltünk, ez volt kiírva a kapu mellé szerelt zománcos ovális táblán, mindig kettes sorban némán mentünk, kettes sorban, némán reggelente az iskolába, ahol oktattak minket és ahol külön osztályt képez6