Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kőhegyi Mihály: Kosztolányi József levele feleségének az utolsó nemesi felkelés komáromi táborából
Kőhegyi Mihály Kosztolányi József levele feleségének az utolsó nemesi felkelés komáromi táborából m.osztolányi egész életművét csak akkor tudjuk teljesen megérteni, ha indulására az eddigieknél is alaposabban fordítunk gondot, hiszen lelke legmélyén egész életén át megmaradt lateiner értelmiséginek — noha, megélte lassú széthullását, és ábrázolta válságát —, aki a műveltséget tartotta legnagyobb kincsének és érintetlenségét etikája legfőbb tartópillérének. A Kosztolányi-ház őszinte melegét, a tapintatot, a jóságot örökké visszasírta. Világképének meghatározó tényezője az a viszony, mely családjához, a vidéki közép- osztály számban és műveltségben is jelentős tanárrétegéhez kötötte.1 A sokat betegeskedő, korán érzékeny és félénk kisgyerek nap mint nap a kisnemesi dicsőség, a ragyogó és kalandos múlt jókaiasan kiszinezett emlékeivel találkozik.2 Rajongó, tréfás, pattogó, indulatos, de nem szigorú, daliás nagyapjának szobájára, tárgyaira, szokásaira élénken emlékezett a már felnőtt, befutott költő. Halálát haláláig elhatározó jelentőségűnek vallotta, hiszen „ezzel mintegy befejezte gyerekkori nevelésem.” (Daliás nagyapám). Az 1848— 49-es szabadságharc alatt a 17-ik honvéd zászlóaljban harcolt, azok között, akik a székelyekkel együtt legutoljára rakták le a fegyvert. Homlokán kardvágás nyoma látszott, sokszor beszélt Petőfi Sándorról, aki őrnagy volt Bem hadosztályában, ahol ő százados. Kalandos élete — Kossuthtal együtt menekült Törökországba, onnan Liverpoolba szállítják, majd Amerikába hajózik, végre hazakerül Szabadkára — már gimnazista korában foglalkoztatta. 1900. december 20-án írja Naplójába, hogy édesapja későn és fáradtan jött haza, otthon kipihente magát. „Beszélgettünk, én szokásom szerint nagyatyámra tereltem a szót. Úgy tiszteltem és szerettem az öreg embert még haló porában is.” S néhány nappal később, december 23-án: „Szeretném megírni kisebb tárcákban nagyatyám egyes kalandjait. El kellene kérnem édesatyámtól leveleit, ott sok jó forrásra találnék.”3 Verseiben igen gyakran felemlegette nagyapját, de a tárcákból nem lett semmi, illetve csak a Bölcsőtől a koporsóig kötetben megjelent (1934) öt novella (Édesapám, Rövidlátó, kövér nagyanyám; Daliás nagyapám; Bohó nagybátyám; Ezüsthajú, szikár nagyanyám) készült el belőlük.4 Ismerőseinek, barátainak azonban gyakran dicsekedett nemesi múltjával. Pintér Jenő oda is szúr ezért Kosztolányinak s rajta keresztül az új nemzedéknek: „Mint a legtöbb demokrata szóvivő, ha rangra jut, a költő is lázasan nyomozta őseit, s büszkélkedett árpádkori, sőt ázsiai származásával. Ez a családi dicsekvés természetesen be nem bizonyítható költői ábránd volt, és nem egészen jól illett a Hét, a Nyugat és a Világ munkatársának életprogramjához, de Ady Endre is így tett, mások is kérkedtek, miért lett volna éppen Esti Kornél különb a többinél?” — írja Irodalomtörténetében.5 Pintér igazát egy Babitsnak írt korai levél bizonyítja, melyben Adyval kapcsolatban (ez a később fellángolt Ady-vita első megfogható nyoma) ez áll: „Nekem viszket a tenyerem s fölpezs- dül bennem a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra” (Szabadka, 1906. február 19.).6 A Kosztolányi-ősöket mindig őszinte nagyrabecsüléssel tartotta számon.7 Hogy írástudók, szabadságharcosok, művelt európai magyarok is akadtak köztük, erre különösen büszke volt. „Őseim hatod-hetedíziglen, szegény, könyvet bújó, intelligens emberek voltak” — olvasható egy 1913-ból való önéletrajzában.8 De örült bájosan ravasz székely Kádár-vérének is, meg a kétféle német (sváb) ősöknek, a szorgalmas 59
