Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - SZEMLE - Katona Imre: Népeink tartós együttélése: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon: szerk.: Kunt Ernő-Szabadfalvi József-Viga Gyula: [könyvismertetés]
ta,a német birodalomban éppen nem békés célok uszályába került, a más népeket maga alá gyűrő terjeszkedés eszméjéhez is fölhasználták. Az, hogy Nagy Jenő évtizedek múltán ismét publikálhatta kutatástörténeti és módszertani beszámolóit a német nyelvjáráskutatásról, világosan bizonyítja, hogy ellenállt a ragálynak. A germanista sorsa mégsem lehetett szerencsés, mert a háború után a tárgyat vette körül hosszan tartóan gyanú és bizalmatlanság. Kitartó várakozással lehetett újrakezdeni a munkát. Túlzás nélkül mondható, hogy Nagy Jenő első magyar—német dolgozatai ma már az erdélyi szászokkal foglalkozó kapcsolattörténeti irodalom megbecsült fejezetei, egyúttal maguk is kapcsolattörténeti tényékként tűnnek föl előttünk. A német nyelvjáráskutatás történetéből levonható eszmetörténeti és módszertani tanulságok, a szász tudományossággal kapcsolatba hozva, so- rozatnyi közvetlenül átgondolni valót kínáltak a magyar tudós számára. A jelenre tekintve meglátta, hogy a szászokhoz képest mekkora adósságai vannak Erdélyben a magyar nyelvészeknek a nyelvatlasz, a szótárírás, a helynévkutatás területén. A szászoknál a nyelvvel foglalkozás — nemcsak a „nagynémet” minták után, önmagában is — a honismereti érdeklődés középpontjában állt, hiszen századok.óta „anyanyelvi kétnyelvűségben” éltek azaz a sokszor szinte az egymás megértését kizáró változatos dialektusok és az irodalmi nyelv egymás mellett léteztek. Nem tudjuk, hogy a humanizmus és a reformáció idejéig visszanyúló, mélyen gyökerező nyelvi öntudat nélkül, hasonlóan eredményes lett volna a szászok kisebbségi megmaradása a régi Magyar- országon. Tény, hogy e gót-szász folytonosság gondolata még a későközépkor polihisztori okoskodásában merült föl, s a szászok meglátták benne a kihasználható politikai eszmét, hogy ők nem a királyi kegynek, hanem őslakos voltuknak köszönhetik kiváltságaikat. Tudott dolog, hogy hasonló ideológia az Adria és a Balti-tenger közötti térségben előbb-utóbb több is fölmerült (hun—magyar rokonság, nagy morva birodalom, dákoromán kontinuitás, a lengyel szarmatizmus), más kérdés, hogy e jellegzetesen feudális-nacionalista elképzelések egyike másika a XX. században is hatékony maradt. Nem lebecsülendő történeti tény, hogy a német nyelvtudományban föllépő kritikai áramlat hatására a szászok épp akkor szakítottak népvándorláskori nyelvi-etnikai eredetmagyarázatukkal, amidőn más népeknél a romantikától fölerősítve leginkább kivirágoztak ezek az eszmék. Figyelmeztető esemény, hogy a két világháború között a szászok körében akkor elevenítették föl ismét a gót—szász folytonosság dolgát, amikor általában divatba jött a történelmi jogokra hivatkozás. Tanulságos, hogy a szász történetkutatást ugyanúgy gátolta a múlt század első feléig ez az ideológia, mint a magyart, a különben szinte azonos időben fölszámolt, hun eredeztetés. A történelem hozta kényszerű kitérőkre gondolva, sajnálatos, hogy kellő módszertani megalapozottság és szakmai ismeret birtokában Nagy Jenő nem foglalkozhatott folyamatosan a magyar —szász nyelvi és kulturális érintkezésekkel. Az a néhány tanulmány és cikk, ami tolla alól kikerült, nagyon fontos. Változatlanul elhanyagolt kutatási területre világít be. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az erdélyi magyar népi kultúra szempontjából mennyire jelentős a szászokkal való kölcsönhatás. Egészen bizonyos értékes fölfedezésekre jutna, számos jelenséget meg tudna magyarázni az, aki ezzel a kérdéssel rendszeresen foglalkozna A gótika és a reneszánsz termékenyítő befolyása a díszítőművészetre, az építkezésre, az öltözetre, a szokásokra, hogy csak néhány kiemelkedő területre utaljak, nem érthető meg a magyar és a szász néphagyomány párhuzamos elemzése nélkül. A mulasztás pótlása sürgető. Aki ezek után belelapoz Nagy Jenő könyvébe, talán meglepve látja, hogy csak mintegy felét teszik az eddig méltatott tanulmányok. Magam ezt a részt érzem súlyosabbnak a kötet értékein meditálva, ami nem jelenti, hogy a másik, a népi életformával foglalkozó cikkek füzére önmagában nem volna értékes. Nagy részük egy havas- alji kalotaszegi falu, Magyarvalkó népnyelvi és néprajzi monográfiájának fejezeteiként fogható föl Kalotaszeg az erdélyi magyar társadalomtudományok laboratóriuma, immár majdnem egy évszázada. Építészeti emlékei — többek közt a csodálatosan szép magyarvalkói református templom —, a díszítőművészet, néprajzi emlékek, folklór méltán hívják föl a figyelmet erre a különben vadregényesnek nem mondható tájra. A Ka- lotaszeggel foglalkozó szakirodalom sok száz tételt tartalmaz. Nagy Jenő a vidék kevésbé ismert arculatát mutatja be, a kézműves és a háziipari ágazatokat, mint a kedvezőtlen földrajzi körülmények között élő nép fontos létfenntartó tevékenységeit. Az öltözködéssel kapcsolatos foglalkozó írásai emlékeztetnek arra, hogy az erdélyi tájmonográfiák népviseleti fejezeteit a szerző írta. A teljesség kedvéért említem, hogy a népszokások és más kisebb témák is helyet kaptak a kötetben. (Kriterion Könyvkiadó, 1984.) KÓSA LÁSZLÓ NÉPEINK TARTÓS EGYÜTTÉLÉSE (Interetnikus kapcsolatok Északke- let-Magyarországon. Szerk.: Kunt Ernő—Szabadfalvi József—Viga Gyula) A szerkesztői hármast dicsérő kiadói bravúr, hogy e kiemelkedően fontos tanulmánygyűjtemény az 1984. októberében tartott értekezlet előadásaival még ugyanabban az évben meg is jelent. Pedig 30 szerzőt kellett mozgatni, szerte89
