Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - SZEMLE - Katona Imre: Népeink tartós együttélése: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon: szerk.: Kunt Ernő-Szabadfalvi József-Viga Gyula: [könyvismertetés]
ágazó és eltérő módszeré' tanulmányokat összehangolni, hogy e gazdag, 300 oldalnál is terjedelmesebb kötet viszonylagos egységét biztosítsák. Az 1945 után megjelent néprajzi kiadványok közül minden bizonnyal ez az egyik legfontosabb, amely felvonultatja a már többségében hivatásos szakemberek derékhadát, közöttük külföldi szerzőket is, történeti-összehasonlító módszert követ és maximálisan él e komplex kérdéskör minél teljesebb kibontásának lehetőségeivel. Szerencsés előzmények után érlelődött meg ez a saját portánkon való körültekintés: a történelmi múlt néprajzi feltárása öles léptekkel halad előre, hazánk nemzetiségeinek kialakult a külső-belső kutatógárdája, közös értekezletek és tanulmány- kötetek jelzik az eddig megtett utat, most pedig sor került az elméleti összegzésekre, ill. a sokoldalú viszonyításokra. Végre nem kiragadva vizsgálnak népeket, csoportjaikat, egyes felekezeteket és műveltségi elemeket, hanem bonyolult viszonyrendszerükön belül. Felvonulnak az elméleti jellegű tanulmányok (Paládi-Kovács Attila, Újváry Zoltán, Voigt Vilmos és mások) éppúgy, mint a történeti (Csorba Csaba, Veres László stb.), összehasonlító profilú (Bakó Ferenc, Barna Gábor, Dám László, Dömötör Tekla, Fügedi Márta, Méry Margit, Cs. Schwalm Edit és mások) értekezések, sorra kerülnek az egyes nemzetiségek (kárpátukrán, lengyel, magyar, német, román, szlovák és újgörög),a nagyobb lélekszámúak (pl. szlovákok) többször is, külön figyelmet fordítanak a néprajznak szinte próbakövét jelentő cigányság vizsgálatára (Bencsik János, Vekerdi József); megismerjük az egyes felekezetek (pl. a görögkatolikus és az ortodox) helyi történetét, nemzetiségi szerepét, s mindezt a tág értelemben vett népi kultúra szinte teljes szélességében fépit- kezés, népművészet, folklór stb.). E bőség zavarát elkerülendő, a kötetet inkább általános tanulságai tükrében szeretném ismertetni, összeötvözve saját elgondolásaimmal. Nincs módom kitérni a részletekre, talán nem is lenne szerencsés és igazságos a szerzők szempontjából sem. A történelmi Magyarország nemzetiségi-vallási szempontból egyaránt Európa egyik legvegyesebb nagytája volt, de amelynek földrajzi, s kisebb részben műveltségi egységéről egyaránt beszélhetünk. A népek itteni tartós vagy újkeletű együttélése, társadalmi-vallási tagoltságuk etnikai jellege páratlan lehetőségeket kínál a hazai kutatóknak: a történeti-összehasonlító módszer esetünkben szinte a végsőkig finomítható. Nem kis feladat e sok nyelv, vallás, társadalmi és népcsoport megismerése, történelmi és térbeli mozgásának nyomon követése, csakis viszonyított helyzetek alapján lehet reális a képünk. Az általános tanulságokhoz több lépcsős kutatás után juthatunk el: az idő—térbeli mozgáson belül meg kell találnunk az érintkezéstől a kölcsönhatáson át a teljes összeolvadásig terjedő fokozatokat, és ezeket még tovább is bonthatjuk egyes elemeik szerint. Nem mindegy tehát, hogy melyik népet vetjük össze melyikkel, mikor és hol történik az összehasonlítás, és ar sem, milyen mélységben és szélességben készül ez a „kontrasztív” összkép. Az már kimondva-kimondatlanul is kiderül, hogy a politikai határoknak csak nagyon huzamos idő után van etnikus jelentőségük, minél újabbak, annál kevésbé meghatározók. Nincs két nép, amely teljes egészében azonos vagy különböző lenne, sőt egyetlen kifelé egységes nép sem teljesen egyöntetű belül. Bulgária pl. észak—déli, Lengyelország pedig inkább északnyugat—délkeleti irányban osztható ketté, s e térfeleken belül még kisebb tájakra-népcsoportokra is. Hasonló a helyzet a Kárpát-medencében, így pl. az Alföld és Erdély önállónak vehető történelmi-földrajzi- néprajzi nagytáj, hasonlóképp a Felföld, Kisalföld és a Dunántúl is. Mind az eltérő nyelvű-műveltségű, egymásnak „idegen”, de szomszédos népek közötti, mind pedig az egységesnek tűnő népeken belüli kisebb csoportok közötti határok, soha nem élesek, inkább átmeneti övezetekkel váltanak át, vagyis fokozatos a különbözés. A nyelvi határok általában élesek és világosak, esetleg végig is húzható vonalat képeznek, de ezek mentén általános a kétnyelvűség, szó sincs tehát töréssel való hirtelen átmenetekről. (Arról nem is szólva, hogy a műveltségi javak a nyelvi eltérések ellenére is lehetnek közösek.) A legtöbb felekezet interetnikus, etnikai konzerváló erőnek azonban csak akkor bizonyul, ha a közvetlen felekezeti környezet eltér vallás és nyelv (nemzetiség) szempontjából egyaránt, hiszen minden vallás endogám (belsőleg házasodó) volt. így kiválasztott tájunkon — de egyebütt is — a görögkeleti vallás megtartó, a görögkatolikus és főként a római katolikus azonban nagy beolvasztó erőnek bizonyult. A nyelvhatár egybeeshet gazdasági és műveltségi elemek határával, miként a délibb területek összefüggő magyarságáé a szőlő, kukorica stb. elterjedésével, ez azonban már kevéssé érvényes az egy övezeten belül élő különböző nemzetiségekre: átveszik egymástól annak a kiterjedt gazdasági körzetnek a tárgyi és a termelési hagyományait, 120—150 évig is őrizhetik nyelvüket, de a teljes beolvadás után is szokásaik, hiedelmeik és díszítőművészetük stb. egyes elemei jóval tovább fennmaradnak. A gazdasági-társadalmi eltérések sajátos munkamegosztás (vándormunka, ipari-mezőgazdasági javak közvetlen cseréje stb.) formájában egészítik ki egymást, népi fokon mindig is megvolt a kisebb-nagyobb „KGST”. Adott korszak időbeli metszeténél bonyolultabb a népek idő- és térbeli mozgása, általában is az egymást feltételező időbeliség-térbeliség valós megjelenése és nehezen tipizálhatósága. Kiválasztott nagytájunk a török után pl. teljes mozgásban volt, a költözések (szökések és telepítések) egyetlen falut sem hagytak érintetlenül, ennek következtében a 18. századi újrakezdéskor alig volt minden szempontból homogén falu- közösség. A gazdasági betagolódás vo It a leggyorsabb, az adott többségi környezetbe való nyelvi 90
