Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Szabó János Győző: A Duna-Tisza köze és a magyar honfoglalás
(Taksony), Tasi (Tas). Termacsu (Tormás) már dédunoka. A mű írásakor Falicsi volt a nagyfejedelem. Kál fia Bulcsu volt a horka, a magasabb gyula tisztség viselőjét név szerint nem említette.4 A történészek jelentős része helyneveinket forrásértékűnek tekinti. Következetes, széles körű felhasználásukkal először Karácsonyi János élt. Egy X. századi fejedelmi vagy Árpád-házi hercegi személynévvel párhuzamosítható Wfelynév szerinte X. századi udvarhelyük emléke. Karácsonyi volt az első, aki a korai birtokadományok adatait is a fentiekkel egyeztette.5 Ami a törzsneveket illeti, elsőként szögezte le a máig érvényes elvet: ahol valamely törzsi helynév fennmaradt, ott azon törzs népe eredetileg nem volt megszálló, „nem nevezhettek el például egy szállóhelyet Megyernek, ha körülötte is mind megyer törzsbeliek laktak, mert ez esetben hiányzott volna az ismertető jel, pedig ez egy-egy szállóhely elnevezésének a legfőbb kelléke.”6 Györffy György eredményei Györffy 1970-ben jelentős felismerésekkel lepte meg a magyar tudományosságot. A honfoglaláskori állattartással kapcsolatos legelőváltó gazdálkodás kérdésében elmélyedve, megkülönböztette a tavaszi—nyári időszakban a köznépnek a folyókra merőleges kismértékű elmozdulását (amely nem eredményezhette-állandó nyári szállás kifejlődését), a főemberek állatállományának a legeltetésétől, amely valamely folyó mentén, az egyik partján történt. A folyó alsó szakaszán volt a téli szállás, felsőbb szakaszán a nyári, s ezek helynévi párokban tükröződnek. Györffy a legbeszédesebb példákat a tatár főemberek kunországi (Ural—Dnyeper közötti) nomadizálásában figyelte meg. A mon- góliai párhuzamokat is felhasználta azzal, hogy nemcsak az eltérő földrajzi környezet és nagyságrend miatt, de azért is távolibbak, mivel ott az egész nép együtt nomadizált. A helynévi anyag megfelelő csoportosításával Györffy a fentiek alapján megrajzolta a X. század első két harmada belső hazai uralmi viszonyainak a fejlődéstörténetét. Kimutatta, hogy Árpád utóda nem a fia, Zolta volt, hanem unokaöccse, Szabolcs. Árpád téli szállására Pécsnél egy Árpád helynév utal, a nyári szállásnál Anonymus és XI. századi okleveles adatok közvetett utalásai vallanak a Csepel-szigetre. Árpád vezértársa, Kurszán Óbuda és a Csallóköz (ill. a Bécsi medence között) nomadizált. 904 évi halálával Árpád az ő partvonalára is rátette a kezét; s így évente mintegy 800 km-es utat megtéve Óbudát kétszer is útba ejtette, „mint a kánok Karakorumot.” Árpád 907 (910?) évi halálával utódja, Szabolcs útvonala úgy módosult, hogy a Fejér megyei Csákvár, Pécs és a szerémségi Fruskagora nyugati vége között vezetett. Az Óbuda—Bécsi medence közötti partvonalat átengedte sógorának, Tétény gyulának. — Árpád fiai az apai partvonal mellékvizeinek egy-egy kisebb szakaszán nomadizáltak: Tarhos Tolnában a Kapos irányából, Üllő a csepeli Duna-ág partszakaszáról, Jutás Veszprém és a Sárköz irányából, Zolta Bodrog megyében a Vajas patak felöl jőve mindnyájan Kalocsa térségében találkoztak. — A harmadik fejedelem, Jutás fia Falicsi (Fájsz?) megszerezte ismét Kurszán egykori partvonalát; Árpád sétálójából viszont az akkor talán jobbparti Fájsz és a Csepel-sziget közötti részt tartotta meg, a többit átengedte Tormásnak. Valószínűleg megtartotta trónörökösi sétálóját Veszprém— Somogyvár—Száva part (Kraljavec) útvonalon.7 Györffy egy későbbi munkájában (1973) állást foglalt a fejedelmi törzs neve mellett. Ez szerinte nem a Megyer volt, ahogy addig hitték, hanem a Tarján. „Ami a Tarjánt illeti, a törzsnév a török tarkan méltóságnévből ered. Tarkan eredetileg kovácsot jelent, ami a türk előidőkben szakrális foglalkozásnak számított; utóbb a türk és kazár államvezetésben a főparancsnok egyik címe volt. Hozzájárul ehhez, hogy Tarján a hét törzs felsorolásában középső helyet foglal el: Nyék—Megyer—Kürtgyarmat—Tarján— 35
