Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Szenti Tibor: Vásárhelyi parasztcsaládok történelmi emlékezete
A vásárhelyi népnek a török hódítás talán nem esett olyan rosszul, mint a szabadság- harc elbukása. Lássunk néhány történetet ebből a korból: „Szűcs Pál Kossuth seregében nemzetőr honvéd volt. Amikor Görgei Világosnál létötte a fegyvert, akit ott elfogtak, a békési Kígyós pusztára vitték és kivétel nélkül mögkínozták. Vizes hordókban áztatott botokkal botozás követközött. A rang nélküliek 25 botot, a tisztök pedig 50 botütést kaptak. Vásárhelyrül a hírős orgazda, Maczelka Jóska és anyai nagyapám, Végh János gazda is ott voltak és mögkaptáka25 botot, míg Hajnal nevű tiszttársuk az 50 ütést. Becsapta őket a muszka tiszt, mert azzal bolondította a katonáinkat, hogy ha lérakják a fegyvert, bántódás nélkül hazamöhetnek. A léfegyverzött katonákat azonnal átadták az osztrák seregnek. Ha ezt tudták volna, nem töszik lé a fegyvert. A katonák közt mög is születött a kétsoros vers: ‘Görgei vérét a kutya igya, Miért lőtt a magyarnak árulója*,, K. Sz. E. adatközlőnk az első világháborúban, 1914-ben, Aradon beszélt egy öreg magyarral, aki szemtanúja volt a 13 tábornok kivégzésének. Az esetet így mondta el: „Előbb Kiss Ernőt vezették a vesztőhelyre negyedmagával. A sortűz után Kiss Ernő nem esett el és kegyelmet akartak neki adni.16 Kiss Ernő azt mondta, hogy ’— némettől nem fogad el kegyelmet!’ — és a második sorlüvéstül halt mög. Az egyik tábornok bosszankodott, hogy milyen rossz bitófát ácsolt ez a ’zebrák né- möt’, de a másik társa azt mondta: ’— ha aranyos is, mög köll rajta halni.’ Fájós lába miatt a pap vezetni akarta Damjanovichot, ahogy társai nevezték, de nem engedte. Azt mondta, hogy ’— szeretné, ha utoljára még szolgálná a lába.’ Az akasztófa alatt kérte a hóhért, hogy ’— a szakállamat össze né borzolja, mert egész életömben böcsültem, inkább jobban nyújtsa ki a kötelet.’ Damjanich elöljárt a csatában, hátul hagyták az akasztásban. Felesége, a férje lába- nyomából fölmarkolt egy marék földet és a ruháján belül, a szívére rakta.” Adatközlőnk ugyancsak Aradon hallotta és följegyezte ezt a hosszú verset, amit az öregek mondtak el neki: „Az aradi vértanúk nótája“ 1. Szomorúan süt az őszi nap sugára, Az aradi várbörtönnek ablakára. Szánja-bánja tizenhárom magyar vitéz, Ki a börtön fenekén is halálra kész. 2. Nyikorog a börtönajtó vasas zárja, Jertek, jertek jó vitézek a halálba. Búcsúzzatok el egymástól mindörökre, Meg van ásva sírotoknak néma gödre. 3. Ki is jöttek sorba mind a tizenhármán, Elbúcsúztak egy-két szóval, katonásan. Gyerünk, pajtás, az istenhez fel az égbe, Hogy fordítsa szemét a magyar népre. 4. Damjanichot hagyták vértanúnak, Pedig mindig legelöl járt a csatába, A németek buta képpel bámulának. Míg bátran mondja: ‘éccakát, a hazának*. 5. Megállott az akasztófa közelébe, Megöleli, megcsókolja keservébe. Istenhozzád, szabadság akasztófája, Rajtad halok meg hazámért, nemsokára. 6. Sürög-forog már a hóhér a kötéllel, Számolni egy magyar vitéz életével. Damjanich meg így kiált fel nyugalmába: ‘Vigyázz, fattyú, fel ne borzaid a szakállam! 7. Aradi vár, aradi vársík mezője, Tizenhárom magyar vitéz temetője. Teremjenek környékeden vérvirágok, Felejthetetlen legyen az ő halálok.“ A nép egyértelműen árulónak bélyegezte Görgeit és a fegyverletétel után nagy csalódást okozott nekik az orosz—osztrák szószegés. A katonák szívesebben haltak volna meg hősként a csatamezőn, semmint a szégyenletes botozást, vagy a tragikus kivégzése76
