Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Kovács István: Könyvek a szabadságharc leveréséről és a megtorlásról
Haynau terjessze fel, ,,hogy meg lehessen ítélni, vajon minden egyes esetben érvényesíteni kell-e a törvények teljes szigorát vagy sem”, Ferenc József ezt úgy módosítja főparancsnokához intézett legfelsőbb kéziratában, hogy „esetről-esetre” csak „azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották”, tegyen jelentést. Ezzel a rendelkezéssel kezdetét vette (vagyis inkább: korlátlanul folytatódott) az a per- és kivégzés-sorozat, amely a szabadságharc katonai és polgári vezetőit volt hivatott „likvidálni”. A tömeges kivégzés egész Európát felháborította, s még I. Miklós cárt is elhidegítette uralkodó-„testvérétől”. I. Miklós, aki tudta, hogy végső soron az ő katonái terelték Haynau börtöneibe a honvédseregek főtisztjeit, nem kívánt Ferenc Józseffel osztozni a bakóságban. Erre még némi „erkölcsi” alapja is lehetett. Ő ugyanis az 1830—31-es lengyel szabadságharc leverése után valóban nem folyamodott kivégzésekhez. A Kongresszusi Királyság területén amnesztiát adott. (Tehette ezt azért is, mert akiket szívesen felköttetett volna, kimenekültek az országból.) Erre sürgette Ferenc Józsefet is. Hasztalan. A szabadságharcnak erről a gyászos „végjátékáról” három könyv is megjelent 1979- ben. (Hogy ebben milyen ösztökélő szerepe lehetett Nemeskürty István 1977-ben megjelent munkájának — „Kik érted haltak, szent világszabadság” —, nem tudható. Az azóta több fórumon szóvá tett tévedései, hibái ellenére is rendkívüli érdeme, hogy „felrázta” a nagyközönséget, s a fellobbanó érdeklődés talán az itt tárgyalandó három könyv megjelenését is elősegítette.) Közülük ki kell emelni Az aradi vértanúkat. A két kötetnyi napló-, feljegyzés, levél- és dokumentumanyag összegyűjtése, szöveggondozása, bevezető tanulmányának és jegyzetanyagának elkészítése Katona Tamás érdeme. A Küzdelem, bukás, megtorlás két könyvének írásait Tóth Gyula kutatta fel, válogatta és szerkesztette. Ő fogalmazta meg az előszót, a bevezetőket és a jegyzeteket is. Kazinczy Lajos dokumentuméletrajzának, A tizenötödik aradi vértanúnak szerzője Pásztor Emil. Jelentőségét növeli, hogy ez az első tudományos igényű monográfia, amely az Aradon kivégzetteknek legalább egyikőjéről megjelent. A három munkának a téma általánosságán túl konkrétabb kapcsolódási pontjai is akadnak. A két első cím alatt egyaránt olvashatjuk Bohus Jánosné Szögyény Antónia visszaemlékezését, míg a Pásztor Emil által ismertetett Kazinczy-per anyagát természetszerűen megtaláljuk Katona Tamás dokumentumgyűjteményében is. Az idősebb nemzedékek, ma már nehezen hozzáférhető, szinte kötelező olvasmánya, a kegytárgyként őrzött aradi vértanúk albuma kis híján kilenc évtizeddel ezelőtt jelent meg Marczali Henrik bevezetőjével. Emlékezésre nevelt — (bár nem minden írása volt hű a kivégzett hősök szelleméhez) —, de híján volt a tudományos alaposságnak. A bécsi titkos levéltár csak hetven esztendő elteltével engedte felbontani a periratok csomóit. A halálba menők levelei, naplói is szétszóródtak az országban, egy részük az új határok meghúzásával külföldre szakadt. Az elmúlt százharminc esztendőben története lett a mártírok földi maradványainak is. A kivégzés napján csak négyük — Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Leiningen és Damjanich—tetemét sikerült titokban kiváltani, a többiek sírja jeltelen maradt, így jeltelen a kivégzés színhelye is. Nem az emlékezet — a véletlen tárta fel őket. Schweidel József és Lázár Vilmos csontjait 1913-ban emelték ki a várfal tövében hevenyészett sírból. Tudományos antropológiai vizsgálatoknak vetették alá őket. Hogy miért volt rá szükség, annak a vizsgálatokat vezető egyetemi tanár, Bartucz Lajos nagyon egyszerű magyarázatát adja: „Vétkeznénk ugyanis a nemzet kegyelete ellen, ha oly csontmaradványokat temetnénk el ünnepélyesen az aradi vértanúk maradványai gyanánt, melyek hitelességéhez, személy- azonosságához a gyanúnak a legkisebb nyoma is férkőzhet.” Aulich Lajos, Knezic Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő és Török Ignác csontjaira az 1932-es árvíz utáni gátépítési munkálatok kapcsán bukkantak. Kibenlétükről csak a bitófák 64
