Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - SZEMLE - Péter László: Varga Domokos: Aranyhomok
VARGA DOMOKOS: ARANYHOMOK /Ezerszínű Magyarország/ „Vallomások a szülőföldről” — ez lehetne, a fülszöveg szerint, a tizenkét kötetre tervezett sorozat alcíme. „Neves írók, költők vállalkoztak arra, hogy a fölnevelő táj arculatát megrajzolják, megcsodáltassák műemlékeit, népi művészetét, irodalmi hagyományait, bemutassák az ott élők táj- és életformáló mindennapjait.” Útikönyv tehát a serdülő ifjúság számára: országjárásra, fölfedező utakra ösztönöz, ahogy a fülszöveg tovább mondja, s ahogy a szerző könyvének több helyén is buzdítja olvasóját. Kunszent- miklós szülöttje lévén jutott neki a Duna—Tisza köze; ahogy ő a 18. sz. óta ismeretes történeti nevén szívesebben nevezi: a Két víz köze. A Búcsúszóból derül ki, hogy a sorozat munkamegosztása szerint mellőznie kellett északon Vácot, délen Baját, mert a Duna-parti településeknek külön kötet jut majd. (Ámbár Kalocsa itt szerepel.) Szintén kiemelték innen a Tisza-part Csong- rád megyei részét. Maradt tehát Bács-Kiskun, Pest és Szolnok megye egy-egy darabja, elsősorban a Kiskunság és a Jászság meg a Galga mente; Gödöllőtől Halasig. Több eligazítást adhatott volna a sorozatszerkesztő Karádi Ilona a többi tizenegy kötetről, hogy megítélhetnék, ésszerű-e ez a területi elosztás. De még jobb lett volna, ha néhány térkép igazít el bennünket a táj vízrajzi, netán domborzati viszonyairól, közigazgatási beosztásáról, útjairól. Erre a kötéstáblák fehérlő belső oldalai takarékosan kínálkoztak volna. Nélkülük nehéz követnünk a szerzőt, aki nemcsak író, hanem erdőmérnök is, ezért szívesen áldozza könyvének tetemes részét a vizek, erdők, növények, állatok színes, érzékletes leírására. A terjedelemnek több mint felét a Kiskunságnak, ennek meg majdnem felét „kert-Magyaror- szág első városának”, Kecskemétnek szánta. Önálló fejezetek jutnak Halasnak, Kiskőrösnek, Félegyházának, aszerzőnktől Három szállásnak elnevezett Kunszentmiklósnak, Szabadszállásnak, Fülöpszállásnak (bár ez utóbbit épp csak említi); a szétszórt hat darabból álló Kiskunsági Nemzeti Parknak; Bácsalmásnak mint a bácskai faluk nemzetiségi együttélést jelképező típusának, végül Kalocsának. Ezután kanyarodik föl az író Pest mellé: Ócsa, Főt, Gödöllő műemlékei, „a jász teknő” néprajzi érdekességei, a főváros környékének nemesi kúriái után tér vissza a Három városból — Kecskemét kiszakadása után — megmaradt Két város: Cegléd és Nagykőrös bemutatására, végül „a Tiszántúl kapujának”, Szolnoknak ismertetésére. A tiszai vízlépcsők és a Duna— Tisza-csatornaj övendőjének latolgatásával zárja az országjárást. Végül a Túrista útmutató című függelék megyénként és helységenként részint összefoglalja a mondottakat, részint pótolja a kalandozás során útba nem ejtett helyek megismertetését. A megszabott terjedelemmel gazdaságosan élt, az említett kis aránytalanság nem vethető szemére. Kitűnően tájékozott, ismeri a helytörténeti irodalom új eredményeit is, és érezhetően maga is bejárta a tájat. A maguk helyén nagyszerűen illeszti szövegébe irodalmunk klasszikusainak vagy éppen a helyismereti irodalom kiváló mestereinek: Arany Jánosnak, Erdei Ferencnek, Illyés Gyulának, Jókai Mórnak, Mikszáth Kálmánnak, Móra Ferencnek, Móricz Zsigmondnak, Nagy Czirok Lászlónak, Takáts Sándornak, Tömörkény Istvánnak, Verseghy Ferencnek odaillő mondatait. A szép természeti leírások mellett rövid történelmi áttekintést kap az olvasó, de ahol csak kínálkozik, bőven tárgyalja a helyi irodalmi és művészeti hagyományokat. Kecskeméten Katona József, Jókai, Petőfi, Kodály, Fényes Adolf életművéről ad arányos mértékben képet; Kiskőrösön meg a többi Petőfi-emlékhelyen a szabadság- harc költőjéről; Félegyházán mellette még Móra Ferencről is; Kalocsán Liszt Ferenc hangversenyeit sem felejti el említeni; Bagón Pandur Péter, Galgamácsán Vankóné Dudás Juli művészetét; Foton természetesen Vörösmarty költeményének történetét; Gödöllőn sem Ferenc József és Horthy Miklós, hanem megint Petőfi a központi szereplő, mint a közeli Aszódon is. Jászberény nem csupán Lehel kürtjének őrizője, hanem a Kőkép utca torkolatába n a naiv bájú magyar pietának is. Ahogyan egyedülálló a halasi kőfeszület: a homlokát törlő Krisztussal. Cegléden természetesen Dózsa és Kossuth, Táncsics és Várkonyi István örökségét idézi; Nagykőrösön a középiskolás fokon tanítani kényszerülő Arany Jánosét. Szolnokot történelme és művésztelepe felől közelíti meg. A hagyomány ébrentartása egy pillanatra sem homályosítja el a jelent; Varga Domokosnak kitűnő érzéke van múlt, jelen, jövő egybelátásához. Kecskeméten aszőlészet, barack- és almatermesztés gondjai, az iparosodó város új ellentmondásai éppúgy foglalkoztatják, mint a tanyák sorsa, a jászberényi hűtőgépgyár eredményei, a vízi közlekedés és az erőművek kilátásai. Nem fukarkodik a szükséges bírálattal sem. Zsörtölődik a kecskeméti toronyházak szürkeségén, az elsietett, át nem gondolt ármentesítésen, tavak szükségtelen lecsapolásán. „Csak hát könnyebb volt elvinni a vizet, mint visszahozni” (106). Sajnálja, hogy a Három város történelmi együttesét a közigazgatási változások széttépték (239). Móricczal együtt bírálja a háromméteres ceglédi kerítéseket (244). Figyelme úgyszólván mindenre kiterjed. Szól a múltszázadi betyárvilágról és napjaink ingázóinak hátrányos helyzetéről. Nem feledkezik meg a két neves szegedi erdőtelepítő, Vedres István és Kiss Ferenc érdemeiről. Külön fölhívja a figyelmet az alföldi városok gimnáziumi könyvtárainak becses könyvritkaságaira: „Aki végignézi 80
