Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - SZEMLE - Péter László: Varga Domokos: Aranyhomok
Nagykőrös, Kecskemét, Halas, Kunszentmiklós egykori kálvinista iskolai könyvtárait, el is töprenghet: mit áldozott ez a homokkal, sárral küszködő alföldi nép a több tudásért” (247). A kun miatyánknak közli szentmiklósi változatát is (84). A közelmúltban ismét többen foglalkoztunk ezzel az érdekes művelődéstörténeti emlékkel, s talán Varga Domokos könyve most lehetővé teszi, hogy lelkes kun ivadékok ismét megtanulják a fönnmaradt szöveget. Jó lett volna, ha a Mándoki Istvántól helyesbített szöveget teszi közkinccsé (a szolnoki múzeum 1973-i évkönyvéből). Varga Domokos író: kitűnő, tudatos stiliszta. Jó ízzel ír, gyakran használ szemléletes, szellemes szólásokat. „A szőlő a hajlott hátat szereti.” „Hév volt a kapa-kasza nyele.” „Nagykun görbe, kiskun törpe, jász egyenes.” „Az almának Is a szépjit kötik föl.” „Viszi a szél az Ingatlant.” „Jankóról túrózták.” „Tanyán nevelkedik a jó ló meg a nagy marha ember.” „Bocsa, Tázlár, Bodog- lár: mind könyeretlen határ.” „Az alsó-jászsági ember a kapáját kocérolja, a fényszarusi meg a bicskáját.” Itt megmagyarázza Varga Domokos, hogy a kocérol annyit jelent: tisztogat (220). De olykor adósunk a tájszó értelmezésével. Ifjú olvasója aligha ismeri a libhány (26) vagy a másodfű (67) jelentését. Ha ez utóbbit megtalálja is az értelmező szótárban („második évében levő”), az első értelmét én is csak sejtem a szövegkörnyezetből: bő füvű, zsombékos legelőt jelenthet. Egyre kevesebb még íróban is manapság, aki jól használja a megengedő mellékmondat szórendjét; aki különbséget tesz ami és amely között (Varga Domokos mindössze két helyen vétette el); aki tudja, hogy a magyarban van -stul, -stül képző, s nem azt hiszi, hogy ez népnyelvi változata a nem létező -stól, -stől képzőnek, amelyet azonosnak vélnek némelyek a -tói, -tői raggal. Varga Domokos le meri írni a nagy homokszemről, hogy „öregebb szemű” (15); le azt a szót, hogy másunnét (24); hogy Katona József „szakadt szívvel” esett össze (32); a maga alkotta jelzőt: „az eltavatlanodott Alföld (132); s folytathatnám még stílusa szép fordulatainak fölsorolását. De éppen ezért hadd állapítsam meg szomorúsággal, hogy olykor ő sem tudta magát kivonni napjaink nyelvi járványának némely tünete alól. É. Kiss Mária a Nyelvőrben kimutatta, hogy a Tiszántúlon a városi, falusi analógiájára támadt egy bizonyos -si képző, s ezért ott helyénvaló a tanyasi alak. A Duna—Tisza közén ezt nem ismeri a nép: itt mindig mindenki tanyai-t mond és ír; a tanyasi alakban mifelénk vállveregető, lenéző, pejoratív hangulat van. A két keze munkájával dolgozó ember nem kétkezi, hanem kétkézi munkás; így írta elbeszélésének címében (Kétkézi munkások) Tömörkény István is. Csak napjainkban terjed a kétkezi, akár a nin- csetlen helyett a szokványos nincstelen. Kodály 1952-ben Szóval: kultúr? című híres cikkében szót emelt a latin szavak német mintájú csonkítása ellen. Azóta magam is írtam egy kis nyelvművelő szösszenetet a Magyar Nemzetben Szóval: termál? címmel. Mikor olyan gyöngyörű és ősi szavunk van a hévízre, ne írjunk termálvizet, -fürdőt, -medencét. Ha változatossá akarjuk tenni szövegünket, kínálkozik még rokonértelmű kifejezés is: melegvíz, földhő, hőforrás, mélységi meleg s így tovább. Kereskedelmi nyelvünk zsargonja a féleség: teljesen elegendő, ha azt írjuk: fűféle (168). Germanizmus és russzicizmus az annak kitétele ott, ahol a magyar birtokos szerkezetben a személyrag fölöslegessé teszi (287). Viszont ugyanitt kell a birtokos személyrag: „Pincesorának régi, szép épületeit is érdemes megnézni.” Nem fér össze a határozószó a föltételes móddal ebben a mondatban: „azt okvetlenül meg is kellene őrizni” (247). Vagy „okvetlenül meg kell őrizni”, vagy csak „meg kellene őrizni”. Néhány elírást, helyesírási hibát is szóvá kell tennem. A Két víz köze kifejezésben a Két víz nem írható egybe; még kevésbé a Két folyó köze, amely Varga Domokos saját al kotása az előbbinek a mintájára, de nem hagyományos földrajzi név (5). A Három város (13) és a szintén nem közkeletű, csupán egyéni leleményű Három szállás (156) ugyancsak külön írandó. A fehér tó mint köznév, tehát ha általában szikes tavat jelent, kis kezdőbetűvel és külön írandó. A különféle (kecskeméti, halasi, szegedi) Fehér-tó viszont nagy kezdőbetűvel és kötőjellel. Jelenleg összevissza szerepel a könyvben, olykor két sor különbséggel Fehértó és Fehér-tó (290). Viski Károly neve nem ipszilonnal írandó (288). Bár nem vagyok a Duna—Tisza közének szakkutatója, néhány tárgyi hibát, elírást én is észrevettem. Katona József például nem a városháza folyosóján, hanem a kapujában esett holtan össze (32). Pólyák Ferenc nem Kecskeméten él, hanem Matkó-pusztán (58). A jellegzetes halasi vezetéknév, a Gyenizse, bármennyire is kun hangulatot kelt föl bennünk, nem kun, hanem francia eredetű: a bevándorolt Denise családnak népünk száján megízesedett neve (78, 137). Dorozsmán soha nem települtek meg szlávok (80). Egyáltalán, ez a „szláv” jelző nem világos (pl. 87); nyilván szlovákokról van itt szó. A betyárvilágot megzabolázó királyi biztos Ráday Gedeon (1829— 1901), akiről Jókai részben A lélekidomár-t mintázta, nem azonos az egykori jászkun főkapitány Ráday Gedeonnal (1806—1873), aki egyébként a református közgyűjtemény névadója is (96). Varga Domokost megzavarta a Móra szülőháza körüli huzavona. Nem csodálom, mert valóban elég bonyolult, s ehhez a félegyháziak legújabban is hozzájárultak. A Daru utca 1972 óta már nem viseli Móra Ferenc nevét (149), s a Móra-emlékház meg márványtábla sem ott található (150). A Daru utcai ház, amelyben nem született ugyan, de ott nőtt föl másfél éves korától tizenhét éves koráig, már nem áll: éppen a centenárium évében, 1979 tavaszán—nyarán bontották le. A Szarvas utcai szülőház, amelyet Mezősi Károly levéltári búvárlattal meglelt, lett az emlékház. Fölösleges 81
