Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Németh László: Kiadatlan írások (A Plamen szerkesztőségének, Debreceni matiné, Veres Péter halálára)
így felesel a nagy árok két partjáról — költő és közönsége. De hogy ez a médiumidézés mégse ezzeí a vitával érjen véget, engedjék meg, hogy egy másik szózattal zárjam le, amelyet ma huszonöt éve küldött utána — olyasformán mint Oláh Gábor után — egyik írótársa. Mezőszilason lapítottunk, s néztük a Pest felé húzó angolszász gépeket, amikor Gulyás Pál halálhíre megérkezett. Énnekem akkor már zsebemben volt a behívó — katonaorvosi kiképzésre. Csomagolás közben, Pestre utaztomban emésztettem a csapást, s fogalmaztam az emlékbeszédet, amelyet már csak feleségem vitt ki a sírhoz, s nem is tudom, ki olvasott fel. Engedjék meg, hogy a sírtól jövet most én olvassam fel ezt a huszonöt évet késett búcsúztatást. Úgy érzem, méltóbb az elmenthez, s jobban fejezi ki mai érzéseim is, mint az, amit a négy emlékünnepségen elmondani képes voltam. (1969.) VERES PÉTER HALÁLÁRA Az újabbkori magyar történelmet, mint tudják, három nagy katasztrófa szakította meg. Első a Martinovics összesküvés elnyomása volt 1795-ben, a második a szabadság- harc leverése 1849-ben, a harmadik a Tanácsköztársaság bukását felváltó reakció 1919-ben. Ezek a katasztrófák az irodalomban is mély nyomokat, cezúrákat vágtak. A Martinovics összeesküvésbe bele volt keverve Kazinczy Ferenc, aki hét évet töltött börtönben. Batsányi csak egy esztendőt, de a magyar irodalomból szinte végleg kiesett. Kármán József nem a pör áldozata, de ekkoriban hal meg fiatalon, épp úgy, mint Szentjóbi Szabó László a kufsteini börtönben, Dayka Gábor Ungváron. Egy egész virágzó nemzedék esett ki néhány év alatt. 1849-ben csak Petőfi halt meg, s Eötvös, Teleki, Pataky kerültek külföldre, de az itthon maradtak: Arany János, Kemény Zsigmond, s a legmozgékonyabb Jókai Mór — egy egészen új, nyomottabb korhoz kénytelenekalkalmazkodni. 1919-ben csak Adyt temettük el; a Nyugat első nemzedéke Babits, Kosztolányi, Móricz, Tóth Árpád még hosszú éveket élnek —, de ifjúságuk hangjait folytatják (Móricz legkevésbé) — s az új idők megszólaltatása a következő nemzedék feladata lesz. Én mint kritikus ezek közt a nehéz körülmények közt indultam, s az örökül kapott ürességben a maguk hangjaira eszmélő nemzedék sorsa érdekelt a legjobban. Hogy alakultak a katasztrófa után kis magyar szigetek, amelyeken a nemzeti életakarat szerveződött, s a magányos törekvésekből hogy folyt össze a nemzedék alig hallható, majd mind erősebb hangja. A Martinovics összeesküvés után figyeltem a szomorú debreceni kört, Földi, Csokonai, Fazekas magas, de nyomtatást nem látó kísérletét; a Dunántúlon, hogy hogy készülnek s jutnak el Kis Jánoson át Kazinczyhoz Berzsenyi ódái, hogy ragyog föl Kisfaludy Sándor, hogy gyűjti szárnyai alá kiadatlan leveleivel a visszatért Kazinczy a jelentkező ifjakat, köztük Kölcseyt, Szemerét. A szabadságharc után „felkerestem” a Vén cigány íróját, a korán rokkant Vörösmartyt, Arany János nagykőrösi visszavonultságát, elolvastam Kemény Zsigmond röpiratait, az országnak programot adó cikkeit, Jókainak az erdélyi szigetre emlékező Erdély aranykorát, — s figyeltem, hogy a fiatal Gyulai Pálban, Csengeri Antalban mint próbál ez a sok elszigetelt törekvés központot találni; mint tűnik fel Vajda János régi szenvedélyű s új hangú lírája, s mint küldi meg Madách a nehéz évtizedű kor reakcióját, az Ember tragédiáját Arany Jánosnak. A legjobban persze az Ady utáni nemzedék születése foglalkoztatott, hisz ez nem irodalomtörténeti tárgy volt, hanem egy szülés szemmel kísérése, — hisz a nemzedék, amelyről írnom kellett, az én kortársaim, reménnyel, aggodalommal írt kritikáim hősei voltak. Tudtam persze, hogy ezeknek a nehéz vagy tétova kezdeteknek megvolt a folytatásuk. Kazinczy korából nőtt ki a Vörösmartyé, Éötvösé, Petőfié, az ő derültebb színeiben. 9
