Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - MŰVÉSZET - Köszöntjük a 75 éves Tóth Menyhértet - Gajdócsi István: Tóth Menyhért életútja
a VI. kerületi Hazafias Népfront és a tokaji Helytörténeti Múzeum hívja meg kiállításra. Bár ezeket a bemutatóhelyeket nem tartják jelentősen számon a képzőművészeti alkotások népszerűsítésében, meghívásuk mégis meghatározó fordulópontot eredményezett a művész piktúrájában. Az 1969-ben B. Supka Magdolna, Horváth György, Perneczky Géza tollából született írások felfedezik Tóth Menyhértet, a tehetségét önmagában kamatoztató alkotót; az embert, aki képességeiben bízva, erős hittel legyőzte művészi magányát. A székesfehérvári István Király Múzeum kiállítását (1970), a budapesti Csepel Galéria (1972) bemutatóját már az elemző cikkek, a felfedezésről valló minősítő írások tömege követi. 1974-ben Bács-Kiskun megyében, Kecskeméten rendeztük meg gyűjteményes kiállítását, amelyet 1976-ban a műcsarnoki, életművét gazdagon feltáró kiállítás követett. Egyidőben volt Tóth Menyhért tárlata a Klee-kiállítással. A közönség Kleet kívánta birtokba venni; de Tóth Menyhért képei nyűgözték le. Vonzáskörébe fogta az értékre áhitók és a divatos irányzatok kedvelőit; a művészet élvezőit, a fogékony alkotókat és a saját művészetük bűvkörében élő, de a mások értékeit elutasító képzőművészeket is. Az értők, a tisztelők tábora növekedett, a kétkedők, a vitatkozók hada megcsappant. Miért? A rangot adó elemző cikkek szerzőinek soraiban Bánszky Pál, B. Supka Magdolna, Solymár István, Aszalós Endre művészettörténészek írásait, Ker- nács Gabriella riportját és László Gyula emlékezését a Művészet című folyóirat 1976. márciusi számában adták közre, hogy bemutassák az „elhallgatott” alkotót. Szereplőjévé válik ekkor annak a szférának, amelyet úgy hívnak: művészetpolitika. Az értékek felismerése, megismertetése, közreadása, népszerűsítése e politika célja, feladata, felelőssége. Sokan esetlegességére tesznek esküt. De vizsgáljuk meg, mi történt Tóth Menyhért esetében! 1974-ben, kecskeméti gyűjteményes kiállításanyagát megvásárolta a Bács-Kiskun Megyei Tanács egy állandó kiállítás számára. Voltak, akik szidtak bennünket, az állam pénzének elherdálását emlegették. Ugyanebben az évben a művész megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát; 1976-ban a Magyar Mépköztársaság Érdemes Művésze kitüntető címet nyerte el, amikor a Műcsarnokban meghódította a főváros kiállítást látogató közönségét. Kitüntetéseinek számbavételekor felidéződnek bennem alkotásai: a fejlődés szakaszait is kimutató, összegezésre kényszerítő átgondolt kiállítások; a katalógusok alkotási évét is rögzítő felsorolások; és mindennapi találkozásaim a mindig újat adó művek élményével. Ez a kis helyiség (tisztelet rendezőinek — a megye életénen is nagyszerű vállalkozás) nem adhat lehetőséget az életmű bemutatására. Ezért hat rám kényszerítő erővel, hogy — emlékeim felkeltésével — falait kitágítva kiteljesítsem a bemutatkozást, sürgessem az érdeklődést és a következő kiállítások látogatóinak számát a jelenlévőkkel növeljem. A Műcsarnokban rámköszöntek a főiskolát végzett fiatal művész rajzai. Karakter- vonásokat lényegítő lendületes alkotások ezek. Zsengéknek nevezik az első évek stúdiumízű gyakorlatait, de ezek nem zsengék! Kiforrott remekművek, amelyeket négy évtized sem tudott ködbe vonni. A művészettörténészek ámuló felismerése, az élmény hatásától kerékbe tört mondataik, majd az ujjongás gyors ütemű szóáradata fémjelezte a felfedezést. „Ifjúkori önarckép”-e —1935 — a fájdalom, Modell-je „Rágott nő” a durvaság, Szfinx-e a gonoszság hordozója. A felsorolt művek a keserűség, a negatív emberi tulajdonságok lenyomatai. Kedves fiatalságát a fájdalom, az emberi gyarlóság sötétítette el. A hazatérés élménye más érzéseket vált ki belőle. A termőföld, a vadvizek, a sugárzó Nap, a tiszta levegő feltámasztja életkedvét. Környezetének apró házai között megjelennek a bőszoknyás parasztasszonyok, a gyerekek figurái, akik a növények „hálójában” a földhöz kötődve tevékenykednek a Gyermektavasz-ban (1935—37). Ezt a láto86
